Ha élt volna Petrás Örzse, biztosan elkárogja a szokásos formulát, hogy ha beüt a baj, akkor hétig meg nem áll. Velem ez hajszálpontosan így történt. Felsorolni is kész horror, mi mindenen mentem keresztül.

 

 

NAGYKANÁLIS

MAJOROS SÁNDOR REGÉNYE

 

 

 

 

 

 

 

12. rész

Sérülések és félelmek

Nem tudom, mikor döbbentem rá, hogy András nagyapám nem rokonszenvezik velem, de hogy ez nagyon korán megtörtént, az több mint valószínű. Most már nem tehetem meg azt, amit Ignác nagyapám végtelenül titokzatos utolsó utazásán, hogy beleképzeljem magam ennek a nagy törvényű, pökhendi embernek a helyébe megértessem vele: nem érdemlem meg ezt a mostoha bánásmódot. Ennek a kiváltságos helyzetnek innentől vége. Nincs mód a trükközésre, mert én is ott vagyok az árnyékok között, amelyek mintha egy leejtett könyv lapjaiként buknának egymásra. Képtelenség tőlük megszabadulni, és ezt abban a parányi, nevetséges mivoltomban is tisztán érzem, mint ahogy azt is, hogy minden, ami körülvesz, nem csupán álom, hanem a lehető legfélelmetesebb valóság. A kemencéből kicsapódó füst akkor is megkönnyeztet, ha nincs kedvem sírni – ez egyébként ritkán fordul elő –, és a fölém hajoló, egyelőre még arctalan kísértetek akkor is nyugtalanítanak, ha csak vigyáznak rám. Olyan erőtlen vagyok, mint egy rövid kanócon pislákoló, kihunyó félben lévő mécses, és ezt azok is tudják, akik méregetnek. Nyíltan senki sem mondja ki, de az ilyen vizitációk után a látogatók mindig megállapítják, hogy aligha fogom megérni az iskoláskoromat. Ez a család amúgy is terhelt, mondogatják anyám barátnői, miközben a Gyülekezet közből kifelé ballagnak. Ott van például nekik az a szerencsétlen, nyomorék, a Jani, akitől még az oroszok is megijedtek. Nagyon úgy tűnik, hogy Sanyika ezt az ágat örökölte. Az még csak hagyján, hogy inkább hasonlít egy napon szárított csicsóka gyökérre, mint gyerekre, de a feje is akkora, hogy alig fér bele a bölcsőbe. Ezen aztán elnevetgélnek egy darabig. A világ már csak ilyen: a legnagyobb tragédiákhoz is odafurakodhat egy vicces megjegyzés, vagy oda nem illő, bizarr hasonlat és máris lőttek a részvétteljes együttérzésnek. 

Nekem ezekről a kritikákról sejtelmem sincsen. Állandóan azon mesterkedem, hogy anyám magához szorítva hordozzon le-föl a szobában. Meg is van az ehhez szükséges képességem: olyan éles hangon tudok ordítani, hogy Csáti-Szabó nagymamám Jézus-reprói majd’ lepotyognak tőle a falról. Apám hamar meg is unja ezt, és áthelyezi szálláshelyét a hátsó szobába. Azt mondja, neki dolgoznia kell, és ha nem alussza ki magát rendesen, akkor csak lézeng, mint egy kísértet. Attól kezdve anyám és Csáti-Szabó nagymamám küszködik velem az első szobában. A legtöbbet anyám kapja a jóból. Számára nincs apelláta, ha az éjszaka közepén rázendítek, azonnal kikászálódik a dunyha alól, és kábán, kócosan ringatni kezdi a bölcsőmet. Ettől mindig megnyugszom, és mire megvirrad, már úgy alszom, mint egy porcelán macska. A bölcső egyébként valóságos áldás, pedig eléggé viharvert állapotban került hozzánk. Még az első világháború előtt, de az is lehet, hogy az 1800-as évek végén készült, nagy valószínűséggel a gutaütésben meghalt Csáti-Szabó dédnagyapám keze által. Ebben altatgatták Csáti-Szabó nagymamát meg Maris és Lidus nénémet és a Don kanyarban eltűnt Jóskát, az angolkóros Janiról nem is beszélve. Az is lehetséges, hogy az özvegyen maradt Lidus néném egyetlen lánya, a kis Liduska is használta, de utána már olya nagy hézag következett az időben, hogy végül a padlásukon kötött ki. Innét szedte elő apám, és cipelte végig a hátán világ csúfságaként az egész Ivo Lola Ribár utcán, mert a bölcső akkor már teljesen kivetkezett hajdani önmagából. Az még hagyján, hogy olyan zörgősre száradt, mint az istállóajtó fölé szegezett denevér, de szét is csúsztak az illesztékei, amitől szakasztott olyan jelleget öltött, mint egy kriptából előhalászott, szerteszét kalimpáló csontváz. Ráadásul az átszállítása éppen szalmahordás idején történt, amikor a Gyülekezet közt magába olvasztó, szép, széles Ivo Lola Ribár utcán egymást érték a napszámosokkal megpakolt szekerek. Nem csoda, hogy apám majd elsüllyedt szégyenében.

Életem első telét ebben a nyikorgó tákolmányban töltöttem, de a csontzenére emlékeztető recsegés-ropogásból hál’ istennek semmit sem hallottam, mert anyám makacsul a fejemen tartotta a fülszorítót. Szinte már az elkeseredettséggel határos szomorúságát a cudar időjárás is fokozta: október végén leesett az első hó, és a folyamatosan érkező utánpótlással egészen húsvétig kitartott. Ha nagyritkán kisütött a nap, éppen olyan erőtlen volt, mint én a bölcsőben. Az ivóvizes kutunk környékén a vödörből kilöttyenő víz karácsony tájékán méteres vastagságúra hizlalta a jeget, és ha apám baltával nem vág bele lépcsőt, januárban már senki sem mert volna vizet húzni. A rengeteg hótól Gyülekezet közben eltűnt az amúgy is keskeny kocsiút, ami tohonya rabéletre kárhoztatta a szomszédságunkban lakó parasztokat. Még a habókos, mindenféle bolondságra könnyen kapható Nagy Károly bácsi sem szánta rá magát, hogy a lovait akár csak egyszer is befogja a szánkóvá alakított szekerébe és tréningeztetés céljából végigdübörögjön velük a közön. Bent kuporgott mindenki a temérdek hótól ormótlan gombára emlékeztető házában és várta a jó időt.

András nagyapámat mindez különösen nagy próbatétel elé állította. A behavazott, csúszós utcákon szó sem lehetett arról, hogy biciklin hordja szét az újságot. Ha Jancsi bátyám nem segít neki, szinte biztos, hogy előbb utóbb belevágja az egész pakkot a Nagy Árokba, és még utána is köp egyet, de ketten valahogy megbirkóztak a feladattal. András nagyapám hatalmas szerencséjére Jancsi bátyám a Dudás-ág munkamániásságát örökölte. Tanult szakmája szerint bútorfényező volt – sörrel és lakkal olyan famintát tudott mázolni bármilyen deszkafelületre, hogy az maga volt a csoda –, és sokszor megcselekedte azt az eszelős képtelenséget, hogy hajnali kettőkor fölkelt, egy előre megbeszélt helyen, valamilyen kuncsaftnál lepolitúrozott egy szekrényt, aztán, amikor kivilágosodott, a nagyapám helyett széthordta az újságot. 

A legkeményebb fagyok idején a varjak is visszatértek a Gyülekezet közbe. Annak idején a két özvegyasszony nem sokat foglalkozott velük, de apám, mint racionális gondolkodású, családos ember megpróbál magyarázatot találni erre a rejtélyre. Ha jobban belegondolok, nem is volt nehéz a dolga, mert a környéken egyedül a mi házunk tetejéről olvadt le a hó, ami azt bizonyította, hogy a vékony, rosszul szigetelt plafonon keresztül megszökik tőlünk a meleg. A jóisten talpát is mi fűtjük, mondogatta anyámnak, aki ezt nem tartotta olyan nagy hiábavalóságnak. Nem kötötte apám orrára, de megfogadta, hogy a férjhezmenetele napjától precízen fizetni fogja az egyházadót, mert az istennel akkor is jóban kell lenni, ha nagy a szegénység. Apám eztán a padlást beterítette szárkévékkel, ami valamelyest javított a helyzeten, mert a vízkereszt utáni havazás már megmaradt a tetőnkön, de a varjak ezután sem tágítottak. Vagy a természettudomány mondott csődöt, vagy túl erős volt bennük a megszokás.

Alattuk, a hátsó szobában apám a rádiót birizgálta. Nyolc után mindig át kellett állítani a 110 voltra, mert különben meg sem nyikkant, de ezzel meg azt kockáztatta, hogy kiégeti benne a lámpákat. Anyám egy szobával idébb ilyenkor pelenkákat csutakolt egy nagy, öntöttvas fazékban, majd amikor föltámadt bennem a menetrend szerinti esti bőghetnék, átvette a nagymamámtól a bölcsőügyeletet. Csáti-Szabó nagymamám ezeket az elalvás előtti perceket azzal múlatta el, hogy kivonult a középső szobába, az odakészített szárízéket beletömködte a kemencébe, aztán nekiült levelet írni. Minden héten írt egyet, és mindegyiket Zomborba, a Sztapári út és a Joszip Pancsics utca sarkán álló kétemeletes téglaépület egyik földszinti lakásába címezte. Béla bátyámat és Etelka ángyomat ide kvártélyozta be a Jugoszláv Néphadsereg. Egy cselédkönyves katonaorvosnak, akinek csupán három csillag sárgállott a vállpántján, ez fölért egy főnyereménnyel. Jugoszlávia széltében hatszáz, hosszában ezer kilométer. Előfordulhatott volna az is, hogy valahová Macedóniába, vagy Szlovénia legészakibb csücskébe irányítják, akkora hegyek közé, hogy nem látja tőlük az eget, de valamilyen csoda folytán mégis ide parancsolták, a szülőföldjére. Ráadásul abba a városba, amelynek határában az apja tizennyolc évvel korábban meghalt. Sosem derül ki, hogy mindez mennyire volt a véletlen, és mennyire a síron túli erők motoszkálásának a következménye, de tény, hogy Csáti-Szabó nagymamámban ez a fejlemény ismét fölszította a nyomozás már-már kihunyó félben lévő lángját. Azt már pontosan tudta, hogy a Mohácsi ággal nem megy semmire. Részben azért, mert András nagyapám csúfos bukása következtében megszűnt a Mohácsiak közvetlen szomszédsága a feltételezett merénylőkkel ugyancsak feltételezett kapcsolatban álló Ungár leszármazottakkal. Csalódást okozott neki az is, hogy anyám szinte koldusszegényen érkezett hozzájuk. Ha a Mohácsiaknak voltak is az Ungár ház 1944-es kifosztásakor szerzett, a merényletre utaló tárgyi bizonyítékaik, anyám ezeket vagy otthon felejtette a szüleinél vagy nem tartotta őket fontosnak. De most, hogy Béla bátyám éppen Zomborban és éppen a Sztapári úton lakott, úgy érezte, eljött a cselekvés régóta vár pillanata.

Béla bátyám erről a készülődésről nem tudott semmit. Őt nem érdekelte sem a foci, sem a társasági élet, csak a könyvek. De nem ám az irodalom, mint anyámat, hanem azok a kiadványok, amelyek az ismeretszerzés konkrét lehetőségeit tárolták. A regényektől hasonlóképpen viszolygott, mint az ördög a képébe fújt tömjénfüsttől. Akkor sem lennék meglepve, ha kiderülne róla, hogy a kötelező olvasmányokon kívül egyetlen regényt sem olvasott el életében, pusztán azért, mert az ilyesmit haszontalan időpazarlásnak tartotta. Van is ebben némi igazság, mert egy orvosnak éppen elég gondja van a világegyetemmel azonos módon és sebességgel táguló szakirodalommal, ám aki nem olvas, sajnálatos módon írni is elfelejt, és ennek a szorgalmas, munkamániás, a tudásvágy terén irigylésre méltó elszántsággal felvértezett Béla bátyám látta a kárát. Nem emlékszem, hogy a recepteken kívül bármilyen feljegyzés is kikerült volna a keze alól, akivel még szegény Ignác nagyapámat is alulmúlta. Tőle legalább egy meggyes lepény recept fennmaradt az utókor számára. Ezt a dokumentumot, amely egyébként egy kockás füzetlapra íródott, és a receptirodalom szokásos formuláján kívül nem árult el a szerzőjéről semmi személyeset, Csáti-Szabó nagymamám furcsa módon nem száműzte a többi nagyapámtól megmaradt relikviával együtt a padlásra, hanem a zsoltáros könyvében rejtegette. Soha, senkinek nem árulta el, hogy miért.

A nagymamám levelei egyébként mindig a szokásos formulával kezdődtek: Kedves Gyermekeim! Kívánom, hogy soraim a legjobb egészségben találjon benneteket. Aztán leírta, milyen idő van, mi, mennyibe kerül a piacon, és hogy ki halt meg vagy kinek született gyereke. A keskeny levélpapír ezzel nagyjából be is telt, mert Csáti-Szabó nagymamám szép nagy, kerek betűkkel írt és jókora helyet hagyott a szavak között. Az írását közel sem az jellemezte, ami a munkáját. Az utóbbiban lényegre törően egyszerű volt, az előbbiben pedig végtelenül akkurátus és komótos. Hasonlóképpen alakultak a válaszok is, amelyeket Etelka ángyom irkált neki. Ő talán nem azzal a sablonos formulával kezdte, amelyet a nagymamám egy folyton visszatérő rémálmot idézően használt, de az időjáráson, meg a bolti árakon kívül mást ő sem nagyon közölhetett. Amíg a tél kitartott, addig haza se látogathattak, tavasszal pedig Béla bátyámnak letelt a cselédkönyves ideje és új beosztásba került, ami magával hozta az éjszakai ügyeletet. Csak a nyáron derült ki, hogy ez a levelezés egy furcsa konspiráció része. Etelka ángyom szerette volna, ha a nagymamám odaköltözik hozzájuk és átveszi a háztartást. Mi tagadás az ésszerűség is ezt kívánta, mert náluk az igen jelentős katonatiszti fizetést – amelynek számszerű összegét anyám egyfajta irigységgel vegyes kíváncsisággal, de teljesen eredménytelenül próbálta kideríteni – az ángyom óvónői keresete is növelte, miközben nagyanyámék Ómoravicán csupán apám  sovány munkásfizetéséből tengődtek. Azok a levelek az óvatos puhatolózás dokumentumai voltak, és mindketten abban reménykedtek, hogy a helyzet majd csak kiforogja magát valahogy, és nem kell kimondani azt, ami egyébként kikívánkozik.

 

 

 

 

 

Csáti-Szabó nagymamám megvárta, hogy két lábon közlekedő lény váljék belőlem – ami az első születésnapom után néhány nappal be is következett –, aztán szégyenlősen bejelentette, hogy Béla bátyámékhoz költözik. Anyám alig tudta eltitkolni a boldogságát. Erre vágyott, amióta betette a lábát a nagykapun. Telis-tele volt tervekkel, ötletekkel. Még az is megfordult a fejében, hogy ha egy kicsit nagyobb leszek, elszegődik ő is dolgozni, ám ez megmaradt vágyálomnak. Apám a legnagyobb szegénység közepette is megkövetelte, hogy amikor hazajön, gőzölgő ebéd várja az asztalon. Ez volt a családi béke alapfeltétele. Nem tudom, mi történik, ha anyám csak egyetlen napra is elhanyagolja a főzés kötelességét, de hogy apámnak súlyos lelki traumát okozott volna, az több mint biztos.

Már javában tartott a kukoricatörés, amikor Csáti-Szabó nagymamám átköltöztetésére sor került. Általános meglepetésre Béla bátyám egy büdös bogárra hasonlító, fekete automobillal jött érte, ami olyan értékes berendezés lehetett, hogy a makadámos topolyai útról nem mert vele befordulni a süppedékes, dagonyás Ivo Lola Ribár utcába, hanem kint hagyta abban a kanyarban, ahol negyvennégy őszén a magyar utóvéd lelőtte az oroszok földerítőjét. Ángyom ott maradt őrködni a kocsi mellett, ő pedig besétált a nagymamám csomagjáért. Mire visszaértek, már kisebbfajta csődület alakult ki ángyom és a jármű körül. Apám közben kiszedte Béla bátyámból azt a fontos információt, hogy a kocsi nem éppen vadonatúj, de alig van benne néhány ezer kilométer. A láthatóan fölvillanyozódott Béla bátyám még arra is hajlandó lett volna, hogy szerdai nap lévén elviszi apámat a borbélyhoz, de ő – mint kiderült: hatalmas szerencséjére – nem élt a felkínált lehetőséggel. 

Ha nem, hát nem, rándított egyet a vállán Béla bányám, aztán fölszíjazta a csomagtartóra a nagymamám madzaggal összekötözött kartonkofferét – a padlásról került elő, és ez meg is látszott rajta –, majd kinyitotta a jármű kissé nehezen engedelmeskedő ajtóit, és miután Etelka ángyom dús, bodros szoknyáját összekapva behuppant a jobb első ülésre, Csáti-Szabó nagymamám pedig a hátsóra, ő is helyet foglalt a kormány mögött. Nem sokkal ezután a motor nagyot prüsszentve beindult, Béla bátyám pedig az irányjelzőt kipattintva rátaposott a gázpedálra. Apám egészen addig bámult utánuk, amíg apró pontra zsugorodva el nem tűntek a Korács szállás utáni kanyarban.

Így kezdődött Csáti-Szabó nagymamám – de az is lehet, hogy mindhármuk – leghajmeresztőbb kalandja. A nagymamámra sosem volt jellemző a nagyotmondás, mindenesetre tőle hallottuk azt, ami ezután következett. A krivajai leágazásnál Bélának lassítania kellett, hogy be tudja venni a kanyart – mesélte a nagymamám. Le is fékezett, ahogy kell, de amikor sebességet akart váltani, valami roppant egyet és a váltókar a kezében maradt. Csáti-Szabó nagymamám egy uradalmi sofőrnek volt az özvegye, ezért sokkal szakszerűbben adta el ezt a történetet egy közönséges, mezei utasnál, de azért az mégis furcsa, hogy szerinte Béla bátyám ettől a malőrtől teljesen pánikba esett. Ide-oda rángatta a kormányt, egyszerre nyomta a féket is meg a gázt is, hol az indítókulcshoz, hol az irányjelzőhöz kapkodott, míg végre kinyögte, hogy képtelen a járgányt megállítani. Hát ilyen nincs, hárítottuk el nevetve ezt a képtelenséget. Ha beszorul a váltó, még van legalább két-három módja annak, hogy a sofőr megállíthassa a kocsit, tromfoltunk, de nagymamám már-már az erőszakosságig hajthatatlan maradt. Béla nem bírta leállítani a motort, és kész. Kényelmes, döcögős tempóval, de makacsul törtetett előre. A fék meg a gáz csak annyit ért, mint tehénnek az áldás, az indítókulcsot meg alighanem beletörte. Nem volt más megoldás, addig kellett döcögniük, amíg ki nem fogy a kocsiból a benzin. Még ez sem lett volna olyan nagy baj – mondta a nagymamám –, csakhogy Béla teli tankkal kelt útra, ami azt jelentette, hogy még több száz kilométer megtételére elegendő üzemanyag fölött rendelkezett.

Ezen a ponton már hangosan hahotáztunk. Bármit hajlandók voltunk elhinni, csak azt nem, hogy azzal a csotrogánnyal hajnalig rótták Zombor utcáit, arra várva, hogy kifogyjon belőle a benzin. Pedig így történt – kötötte az ebet a karóhoz Csáti-Szabó nagymamám –, hajnalig mentünk körbe-körbe, és amikor kifogyott a benzin, valahol a város túlsó végén álltunk meg. Nem volt elég, hogy étlen-szomjan vergődtünk vagy tizenkét órát, a végén még fiákert is kellett fogadnunk, hogy hazavigyen bennünket. 

A nagymamám annyiszor elmesélte ezt a történetet, hogy azt kell hinnem: szorult bele némi igazság. De akárhogy is történt, az a kocsi még vagy hat évig szolgálta Béla bátyámat, aki erről az epizódról mélyen hallgatott. A kocsi mechanikusan kinyíló, narancssárga fénnyel világító irányjelzőire olyan tisztán emlékszem, mintha most is itt pattognának az orrom előtt.

Ettől sokkal korábbi emlékem – még nem lehettem egyéves sem – amikor a gang végében a gyönyörű, karcsú anyám fél kézzel magához szorított, miközben a másikkal a szájából etetett. Piros alapon fehér pöttyös ruha volt rajta, és hullámosan dús haja leért egészen a lapockájáig. Ekkor volt életében a legszebb: már nem volt olyan gebe, mint lány korában, de az a néhány kiló, amit fölszedett igazi húsos, bögyös menyecskét varázsolt belőle. Azt viszont már csak a legendákból tudom, hogy ekkor voltak a legszegényebbek. Apám otthagyta a malmot, és a jobb fizetés reményében visszaszegődött segédmunkásnak a kőművesek mellé, de ott sem találta meg a számításait. Csáti-Szabó nagymamám átadta neki azt a kevés szántóföldet, amit a szüleitől kapott, de apám nem igazán tudott vele mit kezdeni, mert egy hold a Bácskában semmi. Négy-öt hold körül húzható meg az a határ, amelyből, ha szerényen is, de már meg lehet élni. A föld végül szolgáltatásos alapon bekerült a szövetkezeti közösbe, ami azt jelentette, hogy a vetés meg az aratás gondját levették a tulajdonos válláról, de csak minden második évben lehetett övé a termés. A górénk emiatt továbbra is üresen tátongott, kukorica nélkül pedig még faluhelyen sem lehet tyúkokat tartani, nem beszélve a disznóról. Apám a rá jellemző találékonysággal végül csapdát állított a góréban fészket rakó vadgerlicéknek, és ha sikerült befognia egyet-kettőt, anyám ezekből főzött húslevest.

Az első önálló éveikben a disznóvágásról még csak álmodoztak, de kétéves koromban mégis majdnem egy ilyen tor lett a végzetem. Az eset számomra is rejtélyes, mert bár kis híján belepusztultam, csak anyám elbeszéléséből tudom, hogy András nagyapáméknál annyira bezabáltattak húsos hurkával, hogy vijjogó mentővel, élet-halál közt lebegve vittek be a szabadkai kórházba. Egy kiadós gyomormosás mentette meg az életem. Azt már Béla bátyám tette hozzá, hogy amikor a hírt meghallván Zomborból Szabadkára utazott, az orvosok nem adtak volna egy petákot sem az életemért. Életben maradásom ezek szerint éppen akkora fenomén, mint a születésem napján történt szerencsés kimenetelű baleset.

 

 

 

 

 

 

Ha élt volna Petrás Örzse, biztosan elkárogja erre a szokásos formulát, hogy ha beüt a baj, akkor hétig meg nem áll. Velem ez hajszálpontosan így történt. Felsorolni is kész horror mi mindenen mentem keresztül. Az első balhémra például ma is ugyanolyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történt volna, pedig három éves sem voltam. Talán őszutó lehetett, vagy már a tél is beköszöntött, mert valamiféle tanya alakult ki nálunk: az emberek a kemencepadkán ülve beszélgettek, én meg a szoba nagy részét elfoglaló dupla ágyat körbeszaladgálva produkáltam magam. Azon az estén a hazai pálya előnyét messzemenőkig kihasználva a csúcsformámat hoztam. A mutatvány abból ált, hogy a padkán ülők elől elbújva befutottam az ágy mögé, aztán, amikor szólítgatni kezdtek, nagy kacagás közepette előviharzottam. Legalább egy tucatszor megismételtem ezt, amikor egy gyors kanyarvételnél egyszer csak kicsúszott a lábom alól a rongypokróc, és én fejjel az ágy lábához csapódtam, aminek éle szabályosan kettévágta a felső ajkamat. Bugyborékolt belőlem a vér, teljesen vörös lett tőle az a lavór víz, amit nagy sietve behoztak a konyhából, aztán, látva, hogy a sérülés sokkal több holmi féle plezúrnál, törölközőt szorítva rám, ölben vittek az éjszakai ügyeletes orvoshoz, aki négy öltéssel varrta össze a számat. A forradás olyan csúnya volt és olyan sokáig meglátszott, hogy anyám azt hitte, még az a kevés emberi vonás is lekopik rólam, ami az elálló fülem és az akkor már fordított hagymakúpra emlékeztető fejformám ellenére megmaradt.

Otthon mindig nagy legény voltam, de ha ki kellett mennem az utcára, rögtön kiütközött rajtam a pánik. A megszürkült, málladozó deszkájú nagykapun túli világ számomra tele volt rémségekkel. Mindentől féltem, ami onnét származott: ha valaki elhaladt a házunk előtt, a kapu rosszul illeszkedő alkatrészein töredezett, ugrabugráló rajzfilmként átlátszott az árnyéka. Ha elég messziről néztem, és ha az utcán sétáló ember elég gyorsan haladt, olyan illúziót keltett, mintha a teste különvált volna a szellemétől, és az utóbbi bent lebegne az udvarunkon. Mégis sokszor odalopóztam, és valamelyik résen, van kipottyant csomó keltette lyukon kikukucskáltam az ismeretlenbe. A nagy gyerekek lármája vonzott a legjobban, de tőlük is féltem.  Amikor véletlenül, vagy, mert rájöttek, hogy figyelem őket, szánt szándékkal a kapunknak rúgták a labdát, azonnal veszett ordításba kezdtem.

Anyám hamar rájött, hogy nem vihet emberek közé, mégis folyton ezzel próbálkozott. A gyomormérgezésem után néhány hónappal Csáti-Szabó Bálint bátyám – aki apámnál valamivel fiatalabb kora ellenére a nagyanyámnak volt a testvére – megházasodott. A Két Galambban rendezett nagyszabású esküvőn ott tolongott mindenki, aki ebbe az egyre terebélyesebbé váló családba alanyi vagy egyéb jogon beletartozott, és ahogy az ilyenkor szokás, akinek volt, magával vitte a csemetéjét is. Anyám azt feltételezte, én is megtalálom majd a helyem a hozzám hasonló kölykök között, akik ezeket az eszem-iszom rendezvényeket többnyire rosszalkodási képességük csiszolgatására használják. Az életrevaló kölkök már a procedúra elején gondoskodnak a külön műsorról: az anyakönyvezetőnél feldöntik a padlóvázát, később meg, amikor a menet lassú kígyózó ütemben átvonul a templomba, szinte biztos, hogy többen is elterülnek a porban, reménytelenül csúffá téve a szép, ünnepi göncüket. De ez még csak a kezdet. A gyerekszekció este, a mulatságon érzi magát elemében. A leleményesebbek szinte biztos, hogy megtalálják a külön szobában tárolt tortákat, és rajtuk hagyják a tenyérlenyomataikat, majd, mint akik jól végezték a dolgukat, elvegyülnek a tömegben, és azzal szórakoznak, hogy a hosszú, damaszt abroszok alá bújva összekötözgetik a felnőttek cipőpertlijét. A krepp papír fonatok sem sokáig maradnak tőlük épségben, és az is előfordul, hogy némelyikük belehasal a földre tett kondérba. Természetesen ezeket a nagyon is kirívó eseteket az úgynevezett rossz gyerekek számlájára kell írni, de olyan, hogy jó gyerek lakodalmas viszonylatban nem létezik. A zene meg a tánc a jókat is magával ragadja, és előbb csak szemlélődőkként, aztán meg tevékeny résztvevőként ők is belekapcsolódnak az általános birkózásba, fogócskázásba, aminek legtöbbször csak kiadós atyai pofonok vetnek véget.

A szüleim tudták, hogy én többszörösen is képtelen vagyok ekkora teljesítményre, de anyám abban reménykedett, hogy az unokatestvéreim között civilizált módon fogok viselkedni. Az augusztusi hőség dacára egy kötött sapkával ügyesen álcázta a még mindig közfeltűnést keltő füleimet, és beöltöztetett abba a szerelésembe, amelyet kifejezetten erre az alkalomra kaptam gazdag zombori rokonaimtól. Engem mindez nem érdekelt, de azt sem mondhatom, hogy bosszantott. Kissé gyanúsnak találtam a nagy készülődést, ám az utolsó pillanatig abban a hitben ringattam magam, hogy hozzánk jön valaki vendégségbe, aki elől, ha úgy adódik, bemászhatok a kuckóba.

Nem így történt. A lagzi ceremoniális részében – az anyakönyvezetőnél, a templomban majd pedig a fényképésznél – végig anyám nyakába csimpaszkodtam, olyan erősen szorítva szegényt, hogy alig kapott levegőt. Hiába voltam pihekönnyű, anyám estére teljesen kimerült tőlem, de másnak átpasszolni nem tudott, mert rögtön pityeregni kezdtem. Akkor is az ölében ültem, amikor megpróbált vacsorázni, ám az eszcájg csörömpölése, netán a savanykás borszag, vagy valami más miatt addigra már az a kevés béketűrés is elpárolgott belőlem, ami addig úgy-ahogy féken tartott. Nyolc óra körül szipogni, aztán ciripelő hangon nyekeregni, végül pedig erőteljesen bőgni kezdtem. Nem segített sem a szép szó, sem a szigorú rendreutasítás. Utóbbit az akkor már jócskán becsiccsentő András nagyapámtól kaptam, teljesen haszontalanul. Annyira elfoglaltam magam a saját személyemmel, hogy teljesen elfelejtettem azt a fél évvel korábban, ugyancsak nagyapámmal kapcsolatos epizódot, amikor a kukoricatörés idején anyám kénytelen volt kivinni magával a határba. Csáti-Szabó nagymamám nem sokkal előbb költözött el Zomborba, más pedig nem tűrtem volna meg magam mellett, így anyámnak nem volt más választása: a parcella végén leültet egy pokrócra és körbevett azokkal a faragott játékokkal, amelyek apám kézügyességét és fantáziáját dicsérték. A nyugalom lényegében csak eddig tartott, mert amikor bevonult a többiek után abba a zörgő szárrengetegbe, rögtön rázendítettem, és addig nem is hagytam abba, amíg vissza nem jött hozzám. Ezzel a trükkel anyámat gyakorlatilag kivontam a munkából, ami annyira földühítette András nagyapámat, hogy alig bírt magával. Apám később azzal heccelt, hogy az öreg a kukoricafosztóját bele is dugta a valagamba. Sokáig el is hittem, hogy így volt, mert ha egy kicsit kutakodtam az emlékeik között, mint egy égig érő vetítővásznon, tisztán láttam, hogy a nagyapám bicegve közeledik felém, és a kezében ott villog a százas szegből köszörült fosztó. Az viszont apám tréfálkozása nélkül is pontosan tudtam, hogy a rémülettől aznap csúnyán összefostam magam.

Valamivel nyolc óra után, amikor a népség javában kanalazta a csak ilyenkor fogyasztható, páratlan finomságú lakodalmas húslevest, isteni sugallatra, vagy, mert úgy éreztem, eddig tartott az amúgy is bizonytalan mandátumom, erőt vett rajtam a ríhatnék. A szüleimet mindez egy görög tragédiát megalapozó sorscsapásként érintette, mert már hetek óta mind a ketten erre a pillanatra vártak. Apámnak elege volt a kesernyés vadgerlice levesekből, meg a sok krumplis tésztából, amitől majd megfulladt, mert csak kútvízzel öblíthette le. De itt annyi sört meg bort vedelhetett, amennyit nem szégyellt – igaz, hogy az utóbbit Veronka néni szállítmányozta, éspedig abból a fajtából, amelyiktől a transzportmunkások úgy hullottak, mint a legyek –, ám a lényeg mégis abban a rengeteg finomságban testesült meg, ami az asztalokat a tobzódás szintjéig megtöltötte. Ha a szüleim úgy működtek volna, mint az akkumulátor, ezen az egy estén az egész évre való ételt-ital magukhoz vehették volna. Feltéve, hogy ebben sem akadályozom meg őket, mert mi tagadás, a közönséges, ámde ünnepi vacsorázásuknak botrányos módon vetettem véget.

Amikor látta, hogy vigasztalhatatlan vagyok, anyám felkelt velem az asztaltól és kivitt a friss levegőre, hátha attól megnyugszom, de ennek éppen az ellenkezője történt, mert hirtelen ráébredtem, hogy nem annyira a rengeteg idegennel, mint ezzel a büdös levegőjű hellyel van bajom. Anyuka, menjünk hada!, nyöszörögtem. Anyám hiába győzködött, hogy igen, haza fogunk menni, csak előbb befejezik a vacsorát, most, hogy végre megtaláltam a helyzet megoldásának a kulcsát, elementáris erejű bőgéssel szándékoztam azt nyomatékosítani. Nem érdekelt, hogy kint vagyunk, vagy bent, úgy üvöltöttem, hogy a lakodalmas vendégsereg szájában megkeseredett tőle az étel. Továbbra is gépiesen kanalaztak, de fél szemmel mindenki minket figyelt. Szakasztott olyan voltam, mint Béla bátyám megbokrosodott, megállíthatatlan automobilja. Lehet, hogy a menyecsketáncig az egész gyülekezetet széjjelkergettem volna, ha apám nem elégeli meg a dolgot. Egyszer csak fölpattant, mérgesen lecsapta a szalvétát, majd miután egy hajtásra kiitta a poharát, fülig vörösödve odajött hozzánk, és anyám karját megragadva mindkettőnket hazavonszolt.

 

Ez az epizód kis híján válságba kergette a szüleim házasságát, de aztán beletörődtek, hogy ilyen magamnak való vagyok, és többé nem próbálkoztak azzal, hogy bevezessenek a társasági életbe. Nagymértékben javította a megítélésemet, hogy otthon viszont csodásan jó gyerek voltam. Leszámítva azokat a horrorszerű sérüléseket, amelyeket a kapunkon belül összegyűjtöttem, akár néhány széndarabbal is órák hosszáig el tudtam játszani. Bemásztam a konyhaasztal alá, és estig ki sem jöttem. Itt tettem szert első tudományos fölfedezésemre is: észrevettem, hogy az asztal négy lábát összefogó merevítő lécet egy helyen lyukacsosra rágta a szú, amit puszta kíváncsiságból addig döngettem, amíg a féreg át nem költözött a merevítő másik részébe. Amikor a döngetést itt is folytattam, a szú végül föladta és kiköltözött az asztalunkból.

Ebben az életszakaszomban iszonyatos fülfájások is kínoztak. Nem a szorító miatt, anyám ezt akkor már kidobta, hanem mert egy pohár hideg víztől is begyulladt a mandulám. Ilyenkor sivalkodtam a fájdalomtól, és bár a szomszédban lakó öregasszonyok minden vajákos tudományukat bevetették, hogy könnyítsenek rajtam, nem segített sem a méhviasz füstölő, sem a péppé zúzott fokhagyma. Anyám zacskóban melegített sóval kísérletezett, de a megoldást végül az időközben orr-fül gégész specialistává lett Béla bátyám találta meg, mert egy gyors vizsgálat után megállapította, hogy ki kell venni a mandulámat. Azt viszont ő sem vette észre, amit a kórházi beutalót intéző körzeti orvos, mert neki az is föltűnt, hogy a térdemen, a könyökömön és a bordáimon valamilyen furcsa dudorok keletkeztek. Ez bizony kezdődő angolkór, mondta anyámnak, és meghagyta neki, hogy napoztasson olyan sokat, amilyen sokat csak tud.

Anyám könnyeivel küszködve mesélte el ezt a dolgot apámnak, aki úgy megrendült tőle, hogy még a maradékát is elfelejtette annak a rossz emlékű lakodalmas kalandnak. Neki nem volt tilos megnéznie a torz, nyomorék Csáti-Szabó Janit, ezért pontosan tudta, mi vár rá, ha énrám is átszivárog ez a ki tudja, miféle átok. De nem tehetett semmit. Béla bátyám szerzett valami patikaszagú szopogatós tablettákat, amire anyám azt mondta, csonterősítő. Minden nap el kellett majszolnom egyet, de abban Béla bátyám is egyetértett a kollégájával, hogy az igazi gyógyszer a napsütés. Mivel mindez valamikor november közepe táján történt, minden korábbinál hosszabb és nyomasztóbb télnek néztünk elébe.

 

Tavasszal aztán a túlvilágon trónoló Petrás Örzse újabb strigulát húzhatott a sorscsapásaim közé. Anyám virágoskertet telepített a gangunk elé, és a kor szokásainak megfelelően a szájukkal lefelé fordított üres üvegekkel szegte be az ágyást. Az egyik ilyen beásott üveg feneke valami miatt összetört, és hegyes, szálkás csonkjával fölfelé meredezve egész addig észrevétlen maradt, amíg meztéllábbal rá nem ugrottam. Megint szirénázó mentővel vittek be a szabadkai kórházba.

Eztán hónapokig nem tudtam járni, és lényegében ennek köszönhető az újabb horror sérülésem is – Petrás Örzse nyilvántartása szerint a negyedik –, mert nyár elején a még mindig bepólyált lábom éppen akkor bicsaklott meg, amikor le szerettem volna bicegni a ganglépcsőn, és fejjel belezuhantam az addigra tüskés fallá terebélyesedett rózsalugasunkba. Anyám metszőollóval vágott ki a körém tekeredett tövises gubancból és utána az egész délutánt azzal töltötte, hogy gyertya lángjánál fertőtlenített varrótűvel piszkálta ki a bőröm alá fúródott hegyes fullánkdarabkákat.

A legfájdalmasabb az volt, hogy ezek után a cudar sérülések után anyám még el is náspángolt. Igaz, hogy a komolyabbaknál megvárta, amíg kiheverem őket, de sosem felejtett el semmit. Az adósságot legtöbbször összekötötte egy újabb, kevésbé jelentőségteljesebb esettel, és együtt törlesztett. Kivéve, ha nem szerzett tudomást a dologról. Ilyen volt az is, amikor megpróbáltam felmászni a kertünkben álló szárkúpra, de megcsúsztam, és hanyatt lezuhantam a paradicsomkarók közé. Ezek többsége olyan, mindkét végén hegyesre vágott bot volt, amit apám hozott haza a munkahelyéről.  Senkit sem zavart, hogy a végük lándzsaként meredezik, mert a paradicsom csodásan fölkunkorodhatott rá, és ez volt a lényeg. Azon a bizonyos délutánon, amikor közéjük zuhantam, az egyik pontosan a kezem meg a derekam között bújt ki. Ha csak néhány centivel arrébb érek földet, már három és fél évesen találkozom Ignác nagyapámmal.

Ezt az epizódot gondosan eltitkoltam anyámtól, elvégre a fölfedezők sem a kudarcaikkal kérkednek a nyilvánosság előtt. És hát az is nagyon igaz, hogy a portánk semmivel sem volt biztonságosabb a megismerésre váró őserdőnél. Az első udvar még hagyján, mert anyám ezt a konyhából szemmel tarthatta, és ha túl közel merészkedtem a kút mohától nyúlós kávájához, rögtön intézkedett, de a baromfiudvar már fölért egy sivatag meghódításával. Dudás nagymamám megtanítatta anyámat arra, miként kell a közönséges tyúkot kotlóssá előléptetni, ezért újabban már jércéink is voltak, akik fölött egy mérges kakas parancsnokolt. Ő akadályozta meg, hogy elbitangoljak a kertbe, ahol a már emlegetett szárkúp mellett egy bukszussal körbenőtt öreg kút is tátongott. Ennek nem volt kávája sem, csak a gödre ásítozott, mint valami alvilág felé csábító félelmetes bejárat. Anyám folyton attól rettegett – teljesen joggal –, hogy egészen idáig csábít a fölfedező hajlam, ezért még hergelte is ellenem a kakasunkat. Így aztán, más utam nem lévén az utca felé fordult az érdeklődésem. Hiába voltam félelmetesek a kapu résein átvillózó árnyékok, a maguk meseszerű, démonikus módján kevésbé tűntek valóságosnak a mérges nézésű, pökhendi kakasunknál, aki ezzel a magatartásával tevékeny részt vállalt abban, hogy végül mégis az emberek világát válasszam. Mire meggondolhattam volna magam, már késő volt: az öreg kakas egyik vasárnapon végül levesben végezte. Rágós, gumiszerű húsával úgy megküszködtünk, hogy apám homlokán szinte gyöngyözött tőle a verejték, anyám meg zavarában félrevonult és a csetresszel kezdett zörögni. A még holtában is félelmetes ellenségem biztosan pökhendien nézett le ránk a kopasz nyakú tyúkokkal telezsúfolt mennyországából.