Irodalmi Jelen

Sanyi bá Budapesten

2013. március. 13. - 15:39

HELYSZÍNI

Budapesten járt Sanyi bá, polgári nevén Muszka Sándor, akit Murányi Sándor Olivér próbált kifaggatni a kolozsvári poétaság mibenlétéről. De Sanyi bá inkább attól volt elemében, ha olvashatott. Azt viszont igen jól adta, dülöngélt tőle mindenki jobbra-balra.

Sanyi bá Budapesten

A meghirdetett műsorkezdés után húsz perccel már ugyancsak fészkelődtünk az Írószövetség amúgy kényelmes székein, hol járhat ez a Sanyi bá, meg a Murányi, aki majd szóra bírja, mígnem Szentmártoni János jött a hírrel, hogy rögvest itt lesznek, csak lementek még egyet cigizni. Ebből aztán mindjárt sejthettük, hogy Sanyi bá nem veszi majd nagyon feszengősre a szereplést, csak amolyan lazán teszi oda, és ez így is lett.

Vártuk, aztán csak megjött

De mielőtt a vendég a lovak közé csapott volna – mármint ami a történetbeli lovakat illeti, és az egyikben tényleg volt is, nem csak úgy mondjuk – az íróbarát Murányi Sándor Olivér rettentő komoly szavakkal méltatta egy kisesszében a szintén komoly hírnévre szert tett Sanyi bát, azaz polgári nevén Muszka Sándort. „Nem árt ő a légynek sem, csak hagyják néha magára a nyulaival, amelyek szaporításán rendületlenül fáradozik” – nyugtatott meg bennünket Murányi a kolléga nyugodt temperamentumát illetően, s az csendesen bólogatva meg is erősítette. A Kézdivásárhelyen született Muszka „állítása szerint megalapította a világ legjobb punkzenekarát”, meg kickboxolt, aztán „hamarosan kikötött az erdélyi poéták kedvelt városában, Kolozsváron, ahol 2005-ben jelent meg első kötete Ennyi ha történt címmel. Nem sokkal ezután alkalmazták az Előretolt Helyőrség szerkesztőjének. Hivatalát nem tölthette be sokáig, irigyei ugyanis megfúrták. A vád: pornófilm nézése munka közben” – rendült meg Murányi Sándor hangja a méltatás közben, és rendültünk meg mi is a hányatott sors hallatán.

Murányi szépen beszélt a rögös életútról

Aztán jött a sokatmondó című Mi nem lóg, ha áll című kötet, s követték a Múzsák trágyás szekérrel, mármint egy kötet formájában, és nem csoda, hogy ezek után „hamar rajongójává lett az erdélyi poétatársadalom” – állapította meg Murányi, aki végül elszorult torokkal adta át a szót és kérte, fogadjuk szeretettel Sanyi bát Budapesten. Ekkor szabadult el a pokol.

De a rögök ellenére vidám ember a Sanyi

A vendég ugyanis rögtön belevágott a történetekbe, semmi kérdezz-felelek, ahogy az lenni szokott – azt mondta Murányi nagy tapasztalattal, inkább „hadd nyomja a Sanyi”, és tényleg jobb volt hagyni, azt mindjárt éreztük, mert ha ez a nagy szóáradat benne rekedt volna, szét is vetette volna az este végére, még a házat is. A lényeg, hogy a Sanyi tényleg nem cifrázza – ha hangzó anyagot közölnénk, csupa sípolás lenne, de sokan nevetnék magukat könnyesre a történeteken. Elmesélni se nagyon lehet őket, mert vagy elolvasni érdemes (például néhányat itt, az Irodalmi Jelenen), vagy őt magát hallgatni, és ez utóbbi lényegesen jobb. Csak hát olyan szaporán szövi a szót, és olyan ízes székely beszéddel, hogy akinek az eltunyult pesti füle nincs szokva az ilyenhez, az néha csak nézi a körülötte ülő jó hallású legényeket, hogy miért dülöngélnek azok jobbra-balra a hahotától.

És gyakran emlegeti az égieket, amit inkább ne idézzünk

De azért csak felkapkodja az ember a fonalat, meg egy fél óra után már érzi a szóban ritmust meg a hangsúlyt, és akkor egyre többet nevet, például azon a kocsmai párbeszéden, hogy „Nincs egy kis füved?” „Miért lenne, nem lóval jöttem.” Vagy azon, hogy „Sanyika! Ez a kutya a magáé-e?” „Az enyém biztos nem, mert én döglött kutyát soha nem tartottam!” De olyasmiket is szeret mondani a Sanyi bá, hogy „apám buszsofőr, anyám katolikus”. Meg ismeri a nagyvilágot is, még a tengerentúlt is, arról például azt állítja, hogy „Medve ott nincs, csak néger, de az még több, mint nálunk. Van valami állatuk is, a lemúr, olyan, mint a görény, csak majom.” Ezen kívül leginkább a fehérnép meg az alsóruházatuk az érdeklődési területe, illetve minden, ami az alatt van. Egyszer például, amikor készülődés közben megkérdezte az asszony, hová megy, csak annyit mondott: „Megyek Dánokra, hallottam, hogy vannak ott ilyen ügyes fehérnépek, és nincs, aki megcsecseréssze őket.”

Azoknak a fehérnépeknek ekkora a...

Aztán sok története van a múltból is, még a „Csau-időkből”, amikor, azt mondja, „minket behajtottak egy pártgyűlésbe, ahol a román elvtárs csak mind verte a vizet a habjáért.” Ott meg persze csak nagy alvás volt a fáradt iparosembereknek, amíg a nagy emberek arról beszéltek, hogy felépítik a szocializmust, mígnem „megébredt az egyik festő: »Maguk csak építsék nyugodtan, mi meg majd lemeszeljük!«”

Na, ez már fáj...

A vége felé csak megpróbálta szóra bírni Murányi, mesélje már el Muszka, melyik állítás igaz azok közül, amelyek róla mint csodabogárról megjelentek: ki is ő valójában? Erre csak hümmög a vendég, ő nem tudja, kicsoda, csak a Sanyi bácsit ismeri, aki egy egyszerű székely ember, igen szeret kocsmázni meg lányok után járni, s ezek az ő történetei. De hogy vágott bele a Muszka abba, hogy ezt előadja? Hogyan kezdődött a stand up? – erősködött egyre Murányi. A Muszka meg csak húzódozott, hogy ő nem standupos, mert azok élőszóban adnak elő sztorikat, ő meg leírja ezeket. Egyébként úgy kezdődött, hogy egyszer fültanúja lett két székely beszélgetésének, amit lejegyzett. Azt el is mesélte egyszer egy interjúban az Irodalmi Jelennek, hogy épp a folyóirat kérte fel, hogy szerepeljen valami vidámmal a Művészetek Völgyében, és a vonaton jött az ihlet, hogy a hallottakból megírja a történetet.

A kérdezősdit nem szerette sehogy se

Azt is firtatta a jó barát Murányi Sándor, hogyan áll vajon a Twitterrel, meg a Facebookkal. Ír-e ide verseket. „Nem tudom, mi az a Twitter” – húzódozott a vendég, s látszott, hogy csak így hűbelebalázs módjára nem kenyere a nyilatkozás. Meg aztán tegnap Murányival együtt slammelni voltak a Rohamban, és még nem heverték ki a dáridót, attól ilyen fáradt. És mi lesz húsz év múlva? – szegezte neki a végsőkig kitartó kérdező, mire a vendég csak felnyögött, hogy ej, hát ő azt nem tudja, vagyis hát „telik majd az idő, megöregszem, vannak nyulaim” – bökte ki végül. Inkább felolvasok! – csillant fel a szeme, és kapta is fel újra a könyvet, de ezt már olyan lelkesen, hogy mindjárt láttuk, Sanyi bá ettől van elemében, nem a válaszolgatástól. És még könyv nélkül is nyomta a sódert egy kicsit – mégiscsak van benne egy huncut garasnyi standupos, gondoltuk hirtelen. Sőt még az internet sem hagyja teljesen hidegen, ebben is lelepleződött. Mert azt mondta az egyik történetben, hogy „az internet es, ami most van, az embereket úgy megbolondította, hogy egy fehérnép Szeredába a szőrt magáról mind leborotválta.”

Nehezen engedtük el a Sanyi bát, de aztán csak el kellett, viszont aki úgy volt vele, nem bírja ki most már nélküle, az megvehette a könyvét, beleírathatta a nevét, meg még koccinthatott is vele jófajta borral.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek a helyszínről: