Ugrás a tartalomra

Bonfiniustól Márai Sándorig

HELYSZÍNI


A Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége Olaszország volt.  Ebből az alkalomból italianisták – Barna Imre, Csorba László, Kelemen János, Armando Massarenti, Szénási Ferenc, Szkárosi Endre, Sztanó László és Luigi Tassoni – beszélgettek az olasz és a magyar kultúra viszonyáról.

 

 

 

 

 

Bonfinitől Márai Sándorig

 

A Pécsi Egyetem olasz tanszékének vezetője, Luigi Tassoni köszöntötte kollégáit és a közönséget, átvéve Barna Imre szerepét, aki csak késve tudott érkezni – a jeles olasz fordító és kiadói szakember több programon is szerepelt a Könyvfesztiválon.

A figyelelem középpontjában az idei díszvendég ország állt

Csorba László történész, aki a Római Magyar Akadémia igazgatójaként is tevékenykedett (mint a résztvevők közül mások is), arra hívta fel a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk az Árpád-kori magyarokról, vagy a Hunyadiak korában élt elődeinkről úgy gondolkozni, mint hozzánk hasonlókról, pedig nagyon is különböztek tőlünk.  Az olaszoknál kézenfekvő, hogy még a szardíniai, piemonti, venetói olasz is egészen eltérő, s jellemző, hogy egy egyetemi rendezvény tábortüzénél, ahol a magyarok népdalokat kezdtek énekelni, az olaszok Modugno slágerét vették elő, mint mindnyájuk számára közös nyelven énekelhető dalt.

(Balról) Csorba László, Luigi Tassoni, Szénási Ferenc

Szénási Ferenc – aki sok nagy olasz költőt fordított, és több olasz irodalomtörténeti könyvet írt – arról beszélt, hogy a 20. század második felének szemlélete a regény, a könyv végét vizionálta; erre mind olasz, mind magyar részről találunk tanulmányokat. A valóság azonban nem igazolta a katasztrófa-víziókat. A regény az olasz irodalomban virágzik, vaskos, népszerű kötetek jelennek meg Morante, Sgorlon, Montefoschi, Eco tollából. De ez magyar viszonylatban is igaz, elég csak Nádas és Esterházy nemrég megjelent terjedelmes könyveire gondolnunk. Szintén párhuzamos tendencia az elbeszélői technika alakulása: így például Luigi Malerba regényében a narrátor számtalanszor cserélődik, hasonlóan Szilasi László Szentek hárfája című könyvéhez, amelyben négy narrátor meséli el a történteket, és a befejezésnél nem érünk az oknyomozás végére.  A versek esetében sem vált be a jóslat, mely szerint a kötött forma a 19. század örökségeként idejétmúlt – Patrícia Valduga kortárs költő színvonalas szonettekkel, rímes verseivel népszerű.

Szénási Ferenc (balra) és Armando Massarenti

Armando Massarenti eddig nem kötődött különösebben Magyarországhoz. Író, filozófiával foglalkozik, és fontosnak tartja újságírói munkáját: az Il Sole 24 Ore hétvégi mellékleténél dolgozik az olasz kultúra népszerűsítőjeként. Mint elmondta, az általa „erős olvasónak” nevezett réteg számára ír, akik az esszét is szeretik, érdeklődnek a magas irodalom, művészet, kultúra iránt. Ha olyan könyvet kellene választania, amellyel bemutatná az olaszokat a magyaroknak, akkor Leopardi dialógust alkalmazó művét ajánlaná az olaszok szokásairól. Fővárosunkban és a Budapesti Olasz Intézetben járva úgy érzi, az olasz kultúra Magyarországon otthonra lelt, amit nekik is viszonozniuk kell.

Armando Massarenti (balra) és Barna Imre

Luigi Tassoni elmesélte: úgy került egy nyelvészeti ösztöndíjjal Magyarországra, hogy nem beszélte a magyart, de aki nem beszéli egy nép nyelvét, az a népet sem értheti, ezért mindjárt el is kezdte a magyar nyelv tanulását, kultúránk megismerését. Fontosnak tartja a jó fordítást, így szerinte Esterházy Harmonia Caelestise a remek fordításnak köszönhetően nagyon jól átjön olaszul, míg Szabó Magda regényei a gyenge fordítás miatt nem. A rossz fordítás merénylet az irodalom ellen, jegyezte meg a pécsi tanszékvezető. A hasonlóságokról és különbségekről szólva a párkapcsolatok példáját hozta fel: ha túl sok a hasonlóság, veszekedéshez vezet, míg az ellentétek vonzzák egymást, így a franciák és olaszok túlságosan hasonlítanak, míg a magyarokkal nincsenek vitáik az olaszoknak.

A jobb szélen Luigi Tassoni

Barna Imre az olasz–magyar kapcsolatokat Bonfiniig és Janus Pannoniusig vezette vissza, majd felsorolt néhány olasz jövevényszót, például: fustély, lakat, pálya. A magyar irodalom a nagyvilág számára az „egzotikusak” közül a népszerűek közé tartozik, melynek legújabbkori sikerhulláma szerinte a ’99-es frankfurti könyvvásárhoz köthető, ahol Magyarország díszvendégként szerepelt. Barna elmondta: az olasz kiadásnak köszönhetjük, hogy az elmúlt húsz év legsikeresebb magyar írója nemzetközi viszonylatban Márai Sándor. A történeti párhuzamok miatt a ’20-as , ’30-as évek írói közkedveltek Olaszországban, az általunk ismert Zilahy, Erdős René mellett Körmendi Ferenc is, akit itthon már elfelejtettünk. A legnépszerűbb ifjúsági regénynek, a Pál utcai fiúknak még emléktáblája is van az olaszoknál. A jó fordítások pedig az elcsatolás után Fiuméből Olaszországba át- és letelepedett, művelt magyar polgároknak köszönhetők, akik Firenzében, Triesztben élve elkezdték magyarról olaszra átültetni az akkori magyar irodalmat.

Kelemen János Csorba László szavaira reflektált: szerinte nemcsak a száz, de már az ötven évvel ezelőtt élt emberek is teljesen mások, és a nemzetkarakterológia hamis utakra vezethet. Sztanó László Tassoni francia–olasz kontrasztjára válaszul elmondta, hogy az 1500-as években még a franciák is a római örökségből vezették le identitásukat, az újkorban kezdtek hivatkozni a gall, kelta eredetre. A magyar–olasz kapcsolat rokonszenvre épül 1848 óta, de a nemzettörténeti hasonlóságok nyomai már korábban is fellelhetők a két nép között.

Sztanó László (balra) és Szkárosi Endre

Végül Szkárosi Endre egy Santana-idézettel zárta le a beszélgetést. A neves rockzenész arra a kérdésre, mi a zene feladata, azt a választ adta, hogy az emberek jól érezzék magukat.  A könyv is egy eszköz arra, hogy az emberek együtt legyenek és beszélgessenek, mint itt a Könyvfesztiválon. 

 

Szöveg és fotók: Csanda Mária

 

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.