Múltkor – Végh Attila versei

Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.

Ott, a föld alatt talán mind szeret, aki itt nem.

MÚLTKOR

VÉGH ATTILA VERSEI

KILOBBAN

Az első fecske leszarja az utolsó mohikánt,
és húz a vérbe nyarat csinálni,
nem rántja vissza egy érző tekintet,
mert opálzuhatag sodorja, elömlő levegő,
sárga mutatóujj nyúl a viaszos fecskeagyba,
remélni kezd benne a reggel reflexíve,
persze végül majd rozsdafényt csókol rá
(az emberek ezt úgy mondják: itt az indián nyár),
de a fecske erre most nem gondol,
és hogy élni tudjak, én sem gondolok ilyet,
csak percről percre érzek, mint az aknamező,
és próbálom hinni: halálaim nem én vagyok,
mert magamba nézni túl nagy luxus volna,
ha elküldtem már minden borítékolható érzést,
új meg nem született, meglepetés semmi,
mindvégig egy nagy űrnek vendége voltam,
olykor ezzel-azzal együtt dobbant a fekete tenger,
de a szív délkörén sosem csapott át.
Annyit mondhatok búcsúzóul: lelkeim,
ha megint elhúz fölöttem az a madár,
az átkot nem tartóztatom tovább,
szénné égnek a kegyes hazugságok,
mohikánszememből kilobban a szégyen.

MÚLTKOR

Múltkor a metrón láttam az arcod, pedig nem voltál ott.
Tudtam, hogy nem, mégis megálltam, abban a hitben.
Hát ilyen a metró, szétvisz az alagútban egy álmot.
Ott, a föld alatt talán mind szeret, aki itt nem.
Tükröződés voltál, illanó reflex játszott a plexin.
Átmásoltad hiányod, ámuljak, hülye élő.
Föl a mozgólépcsőn unott képet vágtam, ez terepszín.
Ne lássák, hogy üzentek nekem ennyire mélyről.
Nem gondolok rád – utána egész nap erre gondoltam.
„Forget my fate” – énekeltem, megidézve Didót.
Közértbe mentem, otthon vacsorát főztem, ettem. Gyorsan
elaludtam, de ereimben már plexi folyt.

A VERS SZÜLETÉSE

Szürke hajnalon a kertbe megyek,
lépkedek hideg műkő-lapokon
terméskő írószobám felé.
A pünkösdi rózsánál meggörnyedek,
őszül hajam a bálványfa alatt,
sziszegő fű tekerszik bokámra,
ruhámba kapaszkodnak csipkebokrok.
Lépteimtől mohapárnák sírnak,
végül mégis elérem a zónát.

Haldokló nyit a kő belsejébe,
utolsó hét szavát leírja, és vár,
hátha kertet teremnek a betűk,
hogy majd abban a kertben is valaki
végigjárja sorsrajzolta útját
tövisek és mohák között,
éppen akkor lépve a szobába,
amikor halálra gondol egy isten.
„Add uram, hogy tovább álmodjam 
a sétát magamban” – fohászkodik.
És mint halott istenben,
hinni kezd benne a szó. 
 

Az oldalhoz George Tooker (1920–2011) festményeiből készítettünk montázst.