Molnár Lamos Krisztina: Hajtóerő – fotónovella

Amikor csatakossá válik a mellkasán is a fehér trikó, a saját gátja akkor szakad át. Az addig megfeszülő izmok laza gumiszalaggá válnak, párnázottá lesz minden lépés, csontjaira már alig hat a gravitáció.

MOLNÁR LAMOS KRISZTINA

HAJTÓERŐ

Csak a salak illata és forrósága, amit érez, csak a saját lélegzetének ritmusa, amire gondol. Nem számol. Már nincs benne semmi tudatosság, itt már nem számít a stratégia. Két napja nem evett. Huszonnégy órája nem ivott. Szájába egy marék vizes kavicsot tett, amikor edzeni kezdett, tegnap hajnalban, mielőtt a kenyérgyárba indult. Délután már egészen könnyűnek érezte magát és ettől megnyugodott. A műszak után hazament, hála Istennek nem volt légiriadó. Kényszerítette magát a korai lefekvésre, a gyors elalvásra, a mély álomra. Általában is mindig, mindenre az akaratával kötelezte el magát. Az akaratban hitt. Mindennél mélyebben, és majdnem kizárólagosan. Az akarat hozta fel őt Csögléről is, még az első világháború előtt, amikor a szüleit elvitte a spanyolnátha, hat testvérét meg az agyhártya-gyulladás. Tizenkét évesen mindent elveszített, semmije nem maradt. De ő élni akart, nem maradt ott, a faluban. Egy szál pendelyben, mezítláb indult neki az országútnak, zsebében egy alma, két szelet kenyér, és egy kis darab szalonna, amit a plébánostól kapott. A város százhúsz kilométerre volt, az országúton ment, hogy ne tévedjen el. Az út három napig tartott, éjszakánként lekuporodott az árokpartra.  A nagynénje a fővárosban lakott, ő adott szállást, ő szerzett neki állást is, péksegéd lett. „Ha kenyered van, mindened van”, mondogatta az Éva néni, és igaza volt. Nem éhezett soha többé. Tizennégy évesen kezdett futni, a főnöke mondta, hogy menjen le edzeni, hogy megerősödjön. A főnök sógora foglalkozott a serdülőkkel a MAC-ban, Farkas Mátyás. Rendes ember volt a főnök, a sógor is, és hiába volt olyan cingár, a munkát ezután már jól bírta, meg is maradt a kenyérgyárban. Megtartották a pályán is. Tehetséget láttak benne, ez is jól esett. De a futást igazán saját magáért szerette. A salak hangjáért, a vörösen izzó forró lélegzetért, a már nem számolt körökért, és az elveszített stratégiákért.

A versenyeken több tucatnyian voltak, nem csak tízen-tizenketten, mint a rövidtávosok. Tízezer méteren az élre felverődni az első körökben kellett, ez volt a fontos, csak így volt esély. Utána már nem maradt más, csak az áttörni vágyott fájdalom fala. A szúró bordaívek, az égő gége és torok, a zsibbadó izmok. És a kérdés, hogy mire maradt ereje. Csak az számított. Ha bent volt végre az első tízben, akkor onnantól nem maradt más, mint bedolgozni az izmaiba minden létező erőt. Akkor is, ha nem érezte, hogy van. Ha azt hitte, már régen elfogyott. Meg kellett találnia a tartalékokat. Az érzések itt mit sem számítottak. A saját érzéseit úgy kellett elutasítania, mint erőszakos és már nem kívánt szeretőt. Határozottan. Egyetlen ajtóbecsukással. Erőből kellett futni, összeszorított fogakkal. Nem hihetett annak, amit érzett és annak sem, amit látott. A többiek magasabbak, erősebbek, izmosabbak. Jobb volt a rajtjuk és előtte futnak. De mindez nem számíthatott, nem jelenthetett semmit.

Most itt, ebben a nagy, félig fedett csarnokban, ahol a háború miatt alig van ember, ugyanúgy történik minden. Felzárkózni kell, az élre törni. Önmagába fordultan fut. Nyakán a verőerek felett jelennek meg az első izzadtságcseppek. A hátán, a gerince mentén a sós csapadék vízérré nő, úgy gördül lefelé. Amikor csatakossá válik a mellkasán is a fehér trikó, a saját gátja akkor szakad át. Az addig megfeszülő izmok laza gumiszalaggá válnak, párnázottá lesz minden lépés, csontjaira már alig hat a gravitáció, testét hatalmas erővel lendíti a nyomaték, előre fúrja őt, az élbolyba, az első öt közé. Nourmi jut eszébe. The Flying Finn. Vajon legyőzné? Látta már, sokat tanult tőle. Az utolsó kétezer méterig tartja a ritmust, azután beleerősít. Már csak öten maradnak, hárman, ketten. Kelen most nincsen itt, győzhetne. A kormányzó gratulálna, kitűntetné. Talán még pénzt is kapna, vagy élelmiszercsomagot. A lánya most volt két éves, végre megünnepelhetnék. A feleségét vacsorázni vinné, télikabátot is vehetne. De leginkább menlevélre volna szüksége. Hogy ne kelljen a származását újra és újra igazolnia. Talán ezt is megkapná. Fut, de mintha repülne. Ám az egészből mi lesz? A kormányzó csak ült a fehér lován. Szolgák hada hordta el a díszszemlén is potyogó szart. Látta a filmszínház híradójában. Fehér kesztyűs kézzel integetett. És az utolsó négyszáz méteren most Szilágyi megelőzi. Nem éri utol. A lelátóról hallja a szurkolók hangját. Kevesen vannak, mégis jól hallja: Hajrá Cinege! Haj- rá Ci-ne-ge!  A szótagok dobolnak, mint a szívverése. Nem, Szilágyit már nem tudja befogni. És már nem fizikai fájdalmat érez. Mire elég a második hely?