JA (-69)

Persze itt is a jóváhagyott, balos irodalomtörténészek által szépen felcsavart architektúra szerint. Proletárfiú. Árvagyerek. Mosónő mama. Horthy-nyomor. Fasizmus. Tagja a kommunista pártnak. De a frakciózó MKP kiveri őt a pártból. Az árulók elárulják az árvát.
Kivágják az egyetemről – a szögedi egyetem fura ura, szegény nyelvész Horger Antal egymaga képviseli a gonosz tanárt –, mi ez, ha nem az agresszív hortysta oktatáspolitika, amely elnyomta a proletárifjút? Pedig egy zseni mellett se oktatónak, se élete társának nem lehet örömünnep. A kis zseni kezelése is probléma, hát még az őszsenié. Egyetlen pedagógiai módszer sem alkalmas rá, hogy jól kezelje.
Olyan nyelvet használ, szövegkezelése annyira különleges, hogy azonnal felfigyelnek rá a nagyok. Juhász Gyula (aki nem tényező a maga korában), Kosztolányi (a nyelv császára), Babits (a depresszív és kisebbségi komplexusokkal vert másik császár). Ki-ki a maga stílusában közeledik. Juhász Gyula segítőkészen. Kosztolányi taktikusan, türelmesen, távolról. Babits büntetve, hisztérikusan, ahogyan mindenhez.
De mindegy volt. Talán mindegy.

József Attilának így volt megírva, iskolát teremtsen, képi világa epigonok ezreit szülje, de neki magának sok öröm ne jusson se az életből, se a nőkből, se a láblógató boldogságból. Így volt megírva, hogy halála helyszíne szimbolikus mészárszékké váljon, aki tiltakozni akart valami ellen, aki besokallt, aki valami okból közel érezte magát JA-hoz, de éppen elege volt az életből, levonatozott Balatonszárszóra, ott feküdt a sínekre. Latinovits, B. Nagy László, és ahogy mondani szokás: és sokan mások. Kicsik, nagyok – egyetemben. A vasutasok kimondottan utáltak ott szolgálni.
Nem teszi fel senki a kérdést, hol ez az életmű. JA életműve – minthogy annyira közismert, agyonoktatott és agyonideologizált –, hogy megvolt a veszélye, esetleg megelőzzük, elmarad a kommunizmussal. De nem. Itt van. Ledobta a ráerőszakolt világnézet valamennyi sallangját, dió a héját, menetel tovább. A zseni meglátásai, megfigyelései a világ minden változatára, minden időben érvényesek. Ez különbözteti meg a napi irodalmi pojácát, a kurzusvitézt a tehetségtől.