Szarka Fedor Guidó világa

A legnagyobb kérdések megfogalmazása közben, mint például, hogy a metafizikai valóság miképpen ábrázolható most, vagy, hogy a transzcendens valóságnak miképpen lehet lenyomatot készíteni – szóval mindezek közben Szarka Fedor Guidó nevet. Őszintén, hangosan és tisztán kacag.

A Bhagavad Gíta a legsűrűbb történet kellős közepén egy könyvnyi mozdulatlanság, egy cseppnyi az örökkévalóságból. A Gítában a szó éhes és nyugati értelmében „történet” nincs. Előtte és utána zajlik a háború. Onnan beszél, ahol az emberiség idejének nagyobb és talán boldogabb részét tölthette. A történeten túlról, vagy a valódi történet felől. A „történeti kor” maga az illúzió, a kiesettség, a reménytelenség. A kereszténység ezt valaha tudta, viszonyítása az időben ezért lehetett Krisztus születése, amely nem más, mint a téli napforduló, a remény, hogy megújul a fény.

A Gíta még ezen is túljut. Nincs előtte és nincs utána. Csak az az egy univerzális pillanat van, midőn Krisna a szekeret hajtja, Ardzsúna leereszti íját, s azt mondja: „Nem harcolok, óh, Govinda.” Szólt, és elnémult a hangja. Ekkor pedig Krisna beavatja, beoltja Ardzsúnát, a legnagyobb jóga misztériumokba, mindaddig, mígnem Ardzsúna felfogja a lét magjának értelmét, az Út jelentőségét, és tettre készen, de már nem a célt, hanem magát a tettet megértve és átélve: cselekszik.

Nem a Gítát fogjuk most értelmezni, hiszen megteszik ezt nálunknál hivatottabb és nagyobb bölcsek, kiknek tanítása vigasztalás és szomjat oltó forrásvíz sokaknak. A Gítát, mint mértéket, mint viszonyítást, mint legszélesebb horizontot emeljük fel, azért, hogy meg tudjunk közelíteni, és fel tudjuk mérni Szarka Fedor Guidó világát.

Szarka Fedor Guidó élete a szekér maga. Kocsijának hajtója Krisna, harcosa Ardzsúna. Úgyis mondhatnám az alkotóelme a szekér. A művészet Krisna, a mesterség Ardzsúna. A művészet soha sem harcol, nincs emberi célja, nincs kötöttsége, nincs születése és halála, nincs kezdete és vége. A művészettörténet éppen ezért már alapgondolatában abszurd és korrupt. Lehetne beszélni művészetfilozófiáról, művészetköltészetről, művészetéletről, de a történethez semmi köze. Vagy legalábbis ahhoz a történethez, ami a Gítát körbeveszi. Előtte és utána háború. A szó megtisztítása már nem feladat. Ha a Gíta felől nézzük a dolgokat a kali-yuga, a vaskor szótébolya nem érint meg. Nem feladatunk tehát azon gondolkodni, hogy ma már azt a szót, hogy művészet nem értik. Tanulják meg újra. Ez remek alkalom lesz.

Művésznek lenni, annyi mint elhivatottnak lenni, annyi mint az intuíció képességének birtokában lenni. A valódi festő, szobrász, költő, zenész azonban ezt csak mint köpenyt, mint felelősséget viseli magán, a közösségért, s nem hisz benne, hogy ettől üdvözülhet. A művészet maga Krisna, s művésznek lenni annyi, mint meghívást kapni Krisnától a szekérre. 
Amit mindenki tud, amit mindenki megtanulhat az a mesterség. Ardzsúna bárki lehet. De nagyon kevesen lépnek fel a Krisna hajtotta szekérre. Nagyon kevesen válnak mégis mesterré, még kevesebben Ardzsúnává. Nekünk alig voltak mestereink. A mi életünk nagy tétje, hogy mesterré tudunk-e szelídülni? Lesznek-e tanítványaink? Tudunk-e tanítani? De még nem tartunk itt. 
Guidó fellépett a szekérre, képei ezt bizonyítják, közeledése a Gíta és Kelet tanításaihoz nem csak divat, nem csak szomj, nem csak táguló horizont. Figyel… – jobban, mint bárki. Figyel, és e figyelemben évezredeket öregszik. Makro-, és mikrovilágok érnek össze képeiben. Nyugat és Kelet. És ez még mindig csak a Felület. Rajzai, festményei mögött Krisna és Ardzsuna beszélget az élet szekerén. Ardzsúna, a mesterség, tudásból és ismeretekből építkezik. Amikor a beszélgetés megkezdődik már eljutott a tudás által megszerezhető ismeretek végéhez. Ezért találkozik Krisnával, aki a tiszta művészetet: az elhivatottságot és intuíciót jelképezi. Tisztáznia kell, hogy mi a művészet célja és szerepe? Mi az élet célja? Miért éljünk, s ha kell, miért öljünk? Krisna ugyanis arra bíztatja az ifjú Pándava herceget, hogy álljon fel, szedje össze magát, és harcoljon. Elég jól kidolgozott bíztatás ez, – az kétségtelen.

A kultúra elvált a hétköznapoktól. Ma van, akiknek az a hivatalos foglalkozása, hogy „kultúrát csinál”, sőt van, aki pedig azt mondja magáról, hogy „művész”. Nem szabadott volna elkülönböztetni az életet és kultúrát, a mindennapok gyakorlatát és a művészetet egymástól. A szétválasztás katasztrófájának következményeit környezetünk tükrözi.

Szarka Fedor Guidó és felesége, Csermák Zsuzska, ennek az írásnak születésének pillanatában Budapesten, annak is egyik pesti részében él, nem messze a Kodály-köröndtől. Ha kilépnek az utcára máris Kelet és Nyugat határán, az összesűrűsödött kavalkádban találják magukat. Ha sétálni mennek, szembesülnek azzal, hogy az UNESCO által világörökség részeként elismert Andrássy út, és környéke, az egykor gyönyörűnek felépített ország, gyönyörű szívét hagyják szétmállani. Ez a mállás, ez a förtelmes kosz, bűz, sár, szemét, nem az utcakövön kezdődött, s onnan nem is lehet feltakarítani. Az elmékben. Amikor elfogadottá vált, amikor elkezdett nem számítani. Amikor egyszer csak megint átverték ezt a várost, népet, és az már nem is csodálkozott, nem is tiltakozott. A csodálkozás nem a megilletődöttség, a tiltakozás nem az agresszió. Erről elég ennyit. A mérhetetlen külső zavarodottságnak, csak egy igen kicsiny szeletét említettem, nem véletlen tehát, hogy az alkotóelme, legyen az szobrász, költő, festő, vagy éppen pék, asztalos, cipész, ha tudásának és ismereteinek teljes és józan birtokában van, akkor rendet szeretne. A rend, mindössze annyi, hogy helyükre kerülnek a dolgok. Ha túl sok dolog van, s túl kevés hely, akkor fogni kell a dolgok nagy részét, és ki kell dobni. El kell engedni. De mindennek megvan a maga helye.

A hely most Budapest. A mi helyünk itt van, s a mi feladatunk nem kevesebb, mint saját mesterségünkkel olyan műveket teremteni, amelyek a fentebb éppen csak érintett káoszt, ha nem is felszámolni, de legalább enyhíteni tudják. Nem, a művészetnek nincs célja, a mesterségbeli tudás az, ami minket arra ösztönöz, hogy helyre tegyük a kimozdult világot, vagy legalábbis a szépség hatalmas fegyverével enyhítsünk a szenvedésen. A keleti filozófia ezt tudja, sőt többet: rendben van. Ez a rend az első modern, tehát kétségbeesett művészekre amennyire vérfrissítő hatással volt, annyira vezetett a különböző elvszerűségekhez is. A modern építészet zord irányainak elvei éppen olyan nevetségesek, mint amikor valaki elveket akar megfogalmazni egy szerelmesversben. Az elv üdve a máglya, és amikor mindent elvszerűen csinálnak, nekünk biztos, hogy már szörnyülködni sincs erőnk, egyszerűen csak unatkozunk. Ezért az elveket ki kell nevetni.

Ha Guidó csak a Gítát olvasná, ugyanúgy szeretném, mint most, de akkor lehet kinevetném, és nem írnák róla, mert ha Guidó csak a Gítát olvasná, akkor nem rajzolna, pedig az ő Gitája a rajzolás maga. Éppen ezért Guidó, ha rajzol Krisnával beszélget benne Ardzsúna, Guidó ha elkészül egy képpel, akkor az maga a cselekvés. Előtte és utána háború. Éppen ezért kinevetem, meghúzom a fülét, vitatkozok vele, hol vér komolyan, hol kacagva, hol csak úgy passzióból. És a legjobb benne, hogy lehet. Hogy amikor vitatkozunk, beszélgetünk, utána fel tudunk állni és tovább tudunk lépni. Elengedni. Van amiben nagyon egy a gondolatunk, van amiről csak napokkal később esik le, hogy mit is mondott, mit is rajzolt, mit is festett. Van, hogy még később. És akkor ő is kinevet, meghúzza a fülem, szamárfület mutat, és pirospacsizni hív. Mert humor nélkül nem győzhetünk. Nem is érthetjük meg egymást, és nem is élhetjük túl önmagunk. Kacagó vonalak és kuncogó pacák szikráznak a képein, és mindezt csak azért, hogy a sárból aranyat csináljon.

A legnagyobb kérdések megfogalmazása közben, mint például, hogy a metafizikai valóság miképpen ábrázolható most, vagy, hogy a transzcendens valóságnak miképpen lehet lenyomatot készíteni – szóval mindezek közben Szarka Fedor Guidó nevet. Őszintén, hangosan és tisztán kacag.Ettől tudjuk, hogy rendben van. Nem hülyült meg jobban, mint amennyire eddig is megvolt, s amire azt mondjuk, hogy egészséges. Ez a pacák a Marokkóban összegyűjtött formáktól, a maszkokon át, az ikonszerű miniatűrökön keresztül, az álomszerű tájképekig, az absztraktokig kacagta képeit. Sőt, amikor elkezdte elmélyülten befogadni Krisna filozófiáját Ardzsúna, amikor tehát túllépett a megismerés és a tudás határain, az elhivatottság és az intuíció határtalansága felé, akkor lendület-jógákat kezdett papírra vetni. Ezek a képei Ardzsúna kilőtt nyilaiként szállnak. Itt és most legjobb munkáit láthatjuk, ezekben a képekben pedig az a beszélgetés játszódik le, amit a szekéren Krisna és Ardzsúna folytat. Előtte és utána háború. Ezért fontosak.