Egy író festő (Szántó Piroska)

Szántó Piroska (Vas Istvánné) Született Kiskunfélegyháza, 1913. december 7-én, elhunyt Budapesten 1998. augusztus 2-án. Festő, grafikus, író.

Kifejezetten jól vagyok a szövegirodalommal, fontos bekezdések, mondatok mégis a történet-, anekdota-, emberalapú irodalom felől maradnak meg a fejemben. Mint pl. a következő Szántó Piroskától való ötvenhatos idézet a Forradalmi szvit-ből:

"A csizmák fölött dőlt el a szobor. Ha már fogta a daru, hát diadalmenetben hurcolták végig az Andrássy úton, s az Akácfa utca sarkán törték darabokra. Én is felvettem egy bronzdarabkát, nem tudom, emlékül vagy trófeául-e. Aztán mégis elhajítottam. Az üres talapzaton vigyázzban ott álltak az üres csizmák. A felkelt nép teleszarta őket."
A kilencvenes évek második felében (pontosan 1997. őszén) került először kezembe Szántó Piroska. Vas István miatt, a férj régi mondata miatt kíváncsiságból kanyarodva a prózájára. Aztán amikor olvastam a Gödöllő–Zsámbok, egyébként is keskeny, kanyargó és életveszélyes vonalon, meg kellett kapaszkodnom, hogy a röhögéstől le ne essek a buszban a székről. Innen tudhattam, hogy szeretem. Ha prózában valaki megnevettet, ha elfelejtem, hogy prózát olvasok (még ha memoárt, ellen/forradalmi visszaemlékezést is), nem kérdés szeretem-e. Azonnal kértem egy zsámboki ismerőst, szerezzen más egyéb, régebbi Szántó-kötetet. És ekkor, Szántó Piroska olvasásakor felvettem egyféle technikát. Meg kell állni. Mert áradnak a nevek, a latin szólások. Be kell kotorni az emlékezetbe, hátha előkerül valami a névről, egyik-másik latin kifejezésről.
Szántó Piroska nem prózaíró. Képzőművész, aki 1946-ban rendezte meg első önálló  kiállítását, és aki 1949 és 1957 között nem lépett nyilvánosság elé munkáival (egykori nyilvántartott illegális kommunista létére ezzel mondott nemet a képzőművészetben még az irodalomnál is gorombább szocreál idiotizmusára, a politikára, a nem-mel rendezte magában a kommunizmus álmát. De íróként akár a szentendrei kisház madarairól beszél, akár a Szentendre–Pest hajóútról, netán Bécsről, akár a Kulacs vendéglőben zsongó kortárs irodalomról és a festő kollégákról, a látvány tiszta, a fazonok kontúrosak, a szöveg szűkre szabott, ugyanakkor szellemesen levegős, engedi, hogy az olvasó kiegészítse a maga néhány mondatával, ugyanakkor maradó és lényegi. Nem vagyok benne biztos (nem lehetek, minthogy valójában fogalmam nincs, festőként mennyi a súlya a művészettörténet szerint), ha úgy határoz, ír festés helyett, hogyan alakul élete a kétbalkezes, a meghatározott ideológiai irányokat kifulladásig megtartó féltehetség-, és egészen tehetségtelen írók csordájának hatvanas-hetvenes éveiben. Hogy a nyolcvanasokban mi, látható, érzékelhető.
A Kádár–Aczél éra alatt tovább hazudozó, mellébeszélő, hunyorgó, alamizsnáért kuncsorgó irodalmárokkal szemben Szántó Piroska – amúgy mellesleg – megalkotta egy korszak élettel teli társadalmi és művészeti tablóját. Mindezt úgy, hogy nem vakították el az Aczél-vacsorák. 

Két kicsi részlet a Forradalmi Szvitből, ekkor már vége ötvenhatnak, a magyar nép '57 május elsejével zajosan ünnepli Kádárt: "Szentendrei háziasszonyom, a szépséges Jucika, hajnaltól éjfélig áll a kapuban két hét óta egyfolytában, és várja a kisebbik fiát. A nagyobbikat a nyilasok lőtték le '45-ben, katonaszökevény volt. De Ivánka nem jön, s hír sem jön róla. Jucika fekete haja ott a kapuban őszül meg, s mikor végre a rádió bemondja, hogy Kinczli Iván kiért Svédországba, Jucika megőrül, petróleummal leönti és felgyújtja magát."
És az országos sztrájk ideje: "Rácz (Sándor) és Bali találkozni akar Kádár Jánossal, de a randevú helyén már várják és letartóztatják őket. Hát nem okultak Nagy Imréék sorsán, akikről azóta sem tud senki semmit? "Török Bálint itt marad egy szóra."

Ha egyetlen szóval kellett volna jellemeznem SzP prózáját, azt mondom, tündéri.
Ha hárommal, azt mondom, tündéri női humor.
Ha mondattal, akkor azt: nem csoda, hogy egy ilyen feleség mellett Vas István Vas István lehetett.
Ha többel, ez olvasható föntebb.