Megjegyzések Onagy fejtegetéseihez – Gömöri György tárcája

Ez az írás ugyanis nem szerzőjének esztétikai nézeteit, hanem csupán időbeosztási zavarait tükrözi. Kicsit rosszindulatúan még azt is hozzátenném, hogy egy, a Kádár-rendszerben szocializálódott kritikus értékzavarai is benne vannak sommás megállapításaiban. Ugyanis véleménye mélyén az a jólismert nézet  rejlik, amit egy mondatban így foglalhatnánk össze:  „Engem a nyugati emigrációban írt magyar irodalom egyáltalán nem érdekel”.
Onagy cikkének fő tétele az, hogy „nem tud mit kezdeni Határ Győző száz kötetre rúgó életművével”. Gondolom, nem áll egyedül ezzel a véleményével széles e Hunniában. Hogyan is lehetne igazán megismerni egy olyan írót, aki ennyit képes összeírni, aki, meglehet, az „irodalom szent szörnyetege” (ez utóbbit O. Z. nem mondja, ez már az én jelzős szerkezetem)? Kinek van ma ideje arra, hogy beleássa magát a határi életműbe?  Persze ezen is lehetne segíteni, ha a kritikus forgatná a Határral foglalkozó szakirodalmat, amiből bizonyára kiderül, melyek e nagyléptékű és nagyétvágyú szerző könnyeben olvasható és emészthető művei. Nem kivánjuk Onagytól, hogy elolvassa  a vaskos Golgheloghi-t, de nem ártana neki, ha elolvasná mondjuk a Hernyóprémet. Ne olvassa Határ nagyregényeit, de nézzen már bele, kérjük szépen, szerző gyakran remek kisprózájába. Az összes versek helyett kérjen ki a könyvtárból egy jó Határ-versválogatást – megjelent ilyen Magyarországon is a rendszerváltás óta.
Dehát itt nem csak Határról van szó, ő csak az egyik példa. Onagy utána sorban „leszámol” a többi ismertebb volt-emigráns íróval, akik persze haza is tértek 1990 óta, mert Onagy kizárólag ilyenekről nyilatkozik. Faludy György? Igen, őt olvassák, de ő mégiscsak „kurzuslovag”! (Elég undorító kifejezés, amellett igazságtalan is éppen Faludyt illetően). Ferdinandy György, aki inkább apolitikus író? – hja, ő meg túl „időigényes”. Akkor inkább ne olvassunk semmit ezektől az emigránsoktól, akik lehet, hogy jobb irodalmat írtak, mint hazai kortársaik, de épp most nincsen rájuk időnk és szükségünk.
Lehetséges, hogy nekünk magyaroknak nincsenek egy Witold Gombrowiczhoz, vagy Czeslaw Miloszhoz hasonló, világszerte elismert nagy emigráns íróink, de hadd emlékeztessem Onagyot arra, hogy például Márai Sándor életművének közel fele (így Naplói-nak túlnyomó többsége) emigrációban született. Nyugaton alkotott a kiváló esszéíró Cs. Szabó László, az egyik legjobb magyar emlékirat szerzője, Szász Béla és a magyar lektűr-irodalom vezéralakja Zilahy Lajos is, hogy csak néhány nevet említsek. Ha valaki már Ferdinandy Györgyöt számon tartja, nyugodtan említhetné Karátson Endre kitűnő önéletírását, vagy Kabdebó Tamás igen olvasmányos Duna-trilógiáját. És még akkor a nyugati magyar költőkről nem is beszéltem, akiknek 1969-as Új égtájak c. antológiája bátran kiállja az összehasonlítást a hasonló korú hazai költőnemzedék legjobb teljesítményeivel.
Onagy felteszi a szónoki kérdést: „Mi bajunk nekünk az emigránsokkal?” Szerinte semmi, csak az a probléma, hogy nincs igazán rájuk „időnk”. Meglehet, máshol van itt a kutya eltemetve: az emigránsok, bár maroknyi közönségnek, de megírhatták az igazat, míg a hazai szerzők, jóllehet elég nagy közönségnek, csak azt írhatták meg, amit az állami kiadók kiadtak (illetve már a hetvenes évek végén volt szamizdat is, de azt elég kevesen olvasták). Ráadásul a nyugatiak még jobban is éltek, sokkal többet utaztak, mint a nagy példányszámban kiadott hazaiak a legzsírosabb Kádár-rendszerben… Nem, ez határozottan bosszantja az embert.
Magyar olvasók! Ha már egyáltalán olvastok valamit a Blikk-en és a Playboy-on kívül, hazai és kisebbségi írók és költők mellett forgassatok néha nem hazai földön született, emigráns magyar irodalmat is.

Határ Gyöző – avagy mindig elmaradásban című írása itt olvasható: http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/274