Szilveszteri kívánság – Gömöri György tárcája
Hány éves voltam azon a télen? Nyolc, vagy talán kilenc, és ahogy minden évben, ezúttal is Domoszlón töltöttük a karácsonyi vakációt. Amíg az iskolaév tartott, három évvel idősebb unokatestvérem, Misi nálunk lakott Budapesten, a szünetekben pedig mindig lementünk pár hétre nagybátyámékhoz, falura. Dezső nagybátyám orvos volt, és én az ő rendelőjében szembesültem először a latin nyelvvel. Diplomája bekeretezve lógott a rendelő falán, onnan olvastam le a doktoravatásra emlékeztető díszes betűket: „Nos Rector et Senatus almae atque inclytae Universitatis Scientiarum…” és így tovább. Bár nem mindig éreztem jól magam Domoszlón, ám Dezsőéknek volt egy tündéri pulikutyája, amelyikkel sokáig lehetett játszani és a rendszeres levegőváltozás is biztosan jót tett annak a vézna kisfiúnak, aki voltam.
Itt, ebben a Mátra alatti faluban töltöttem életem egyik legemlékezetesebb Szilveszterét. Úgy emlékszem, havazott, nem kocsival, hanem szánkóval indultunk a szilveszteri összejövetelre, amit a helyi földbirtokos-szőlőtulajdonos Fleischmann család rendezett. A Fleischmann családon és az intézőn kívül meg volt rá híva nagybátyámékkal együtt a helyi ügyvéd, a patikusné, a jegyző, vagyis a helyi értelmiség színe-java. A hó csillogott a bejárati lámpák fényében, izgalmasan ropogott a lábunk alatt, aztán a ház ajtajában le kellett jól topogni a cipőket. Benn a házban terített asztal fogadott, és bár nagybátyámék finom vacsorát ígértek, meg kell mondanom, csalódtam, amikor megláttam az asztalon díszelgő roppant tál kocsonyát. Bár sem kolbásznak, sem hurkának nem voltam ellensége, nem szerettem a disznó-alkatrészekkel dúsított kocsonyát, amit a felnőttek azzal a szöveggel próbáltak eladni, hogy ez nem is kocsonya, hanem aszpik. – Kóstold már meg ezt az aszpikot, biztatott nagynéném, meglátod, fog izleni. Egy icipicit belekóstoltam, és csak azért nem köptem ki, mert féltem, hogy kinevetnek, és mert akkor még viszonylag jólnevelten próbáltam viselkedni.
Telt-múlt az idő, mintha zene is lett volna, bár nem tudom, a rádióból szólt-e, vagy gramofonlemezekről. Vacsora után a felnőttek leültek kártyázni, s mivel a jelenlévő gyerekekkel nem volt kedvem játszani, hol kibiceltem nagybátyámnak, hol pedig bánatosan hörpölgettem málnaszörpömet. Tizenegy óra körül ez szemébe tűnhetett Fleischmann néninek, a földbirtokos-mamának. „Mit szeretne inni vagy enni, Gyurika?” – kérdezte tőlem komolyan az ezüsthajú néni (akit nagyon öregnek láttam, pedig csak hatvan körül lehetett!). Először kicsit vonakodtam, de amikor tovább unszolt: „mondja meg őszintén, mi a kívánsága?’ végül kiböktem:
– Gesztenyepürét szeretnék.
A néni elmosolyodott.
– Na, majd meglátjuk, mit lehet tenni.
Mint később a felnőttek mesélték, Domoszlón nem lévén cukrászda, a hóval borított utakon egy motorbiciklistát kellett elküldeni gesztenyepüréért a távoli Gyöngyösre. A motoros felzavarta az ottani cukrászt és számos adaggal robogott vissza, amiből a többi gyereknek is jutott. A világban tartott a háború, a rádió szentimentális slágereket búgott: „Valahol Oroszországban…”, a hazafias érzelmű hölgyek érmelegítőket kötöttek a fronton didergő katonáknak. Nekem pedig, végül is kiderült, jó Szilveszterem volt: nem kellett korán lefeküdnöm, kerestem húsz fillért a kibiceléssel, és éjfélre még gesztenyepürét is kaptam. Az aszpikevő felnőttek pedig még hetekkel később is emlegették ezt a nagyvonalú (és bizonyára költséges) gesztust, ami boldoggá tett pár gyereket Szilveszterkor.
Így éltünk egykor Hunniában…
