Aranysárga anzix - Vasárnapi levelek II/10.

Fél órám van Badacsony hegyén, midőn ezt a vasárnapi levelet írom, s mögöttünk ott van egy igazi pannóniai út, szerelmes földrajzhoz alkalmas vándorlás, el a Napvárosból Budapestre, hol áttekertünk az Andrássy úton, a Lánchídon, az Alagúton, a Déliből eljutottunk Vasvárra, ahonnan átbicikliztünk Rábahídvégen és az ezüstös-párálló esőn keresztül a gyönyörűséges Zsennyébe, ahol a Sorok és a Rába torkolatnál sátoroztunk, hogy eljussunk Cicellébe, a zene szentjének épített templomba, ahol 22 Sennyey nyugszik a kriptában. Itt kiemelték a nagy követ, lemásztam, miközben a rumi fiúkórus énekelt, s befeküdtem közibük.
Meghaltam megint.
Én, Weiner Sennyey Tibor halott vagyok, de míg éltem boldog és szerelmes voltam, s nagyon szerettem a bort és a csókot, s mégis nő alig akadt ki értett – gondoltam ekkor. Úgy éreztem minden aranysárgává válik, a kripta falai transzparensé lettek, Cicelle Dorfmeister festette freskói is, az Árpádkori temető is, Zsennye gyönyörű angolparkja, kastélya, művészfaluja, patakja és folyója, és a szerelmetes Vas megye, s én ott feküdtem a kriptában, midőn megjelentek barátaim.
Elébb jött a Herceg, ki mosolygott rajtam nagyon, s megtörölte fáradt homlokom, s nagyon megvigasztalt szeretetével. Aztán jött a Remete, aki megütötte vállam, s tudta csak tréfálok, s rögtön utána a Tavi, aki áriát énekelt költeményben, s nagyon tetszett, hogy tud sírni. S jöttek a Napvárosiak, s még siratóasszonyok Erdélyből, akikkel a Hegyi érkezett, s rátette mellkasomra kezét. Kacagott egyet, s meggyújtott a kripta sarkában néhány gyógyfüvet, majd nevetve távozott.
Végül magnóliát keble fölé tűzve, rakott fehér szoknyában érkezett, különös ír és skót urak és hölgyek társaságában a kis Lizette, s ráhajolt mellkasomra. Kellj fel – suttogta – nem haltál meg, még nem jött el a te időd – mondták mosolygós ajkai, s megcsókolt észrevétlen. Én pedig ránéztem, s kérdeztem, mondd drágám, mért keljek fel? Ő pedig suttogott valamit, amire a 22 elporladt Sennyey is megmozdult egy kissé.
Felültem, leporoltam magamról a halált, talán mosolyogtam is magamon, megöleltem a kis Lizetett, ott lenn a kripta mélyében, s éreztem ismét, hogy szerelem és halál nem is áll oly távol.
Majd kiléptem a templomból, felültem szép deres lovamra, s elvágtattunk Sárvárra, onnan le a Kemenesaljára, Egyházashetyére, Berzsenyi Dániel szülőfalujába, ahol Ambrus Lajos őszinte és szép vendégszeretetét élveztük, mely után Zalába vettük az irányt, ahol egy esküvőre volt a kis Lizette hivatalos, s ott végigittuk a legjobb magyar borokat, hogy tovább kalandozva, íme eljussunk a szent hegyre, ide, Badacsonyra.
Mit láttam halálom után?
Embereket és fényt. Fákat és zöld színt. Bort és csókokat. Mindent, ami arra vall, hogy az életben vannak olyan dolgok, amiért érdemes felkelni reggel, s amiért érdemes imádkozni este, midőn lezárjuk szemünk, s kinyitjuk tudatunk az ismeretlenre.
Magyarország nagyon szép, annyira, hogy bele tudok szeretni egy-egy házikóba, pohár borba, virágoskertbe, patakba. Meg kell tanulni látni ezeket a dolgokat, s örülni nekik, annyira, hogy az ember kimásszon családi kriptájából, s elkezdjen valóban élni.