Szőcs Géza

Szőcs Géza: Kertész Steppenwolf Dániel (...és képei virtuális galériánkban)

2008. november. 16. - 17:43

Sztyeppei farkas, esetleg, Powys címszavával élve: Wolf Solent. Ezt a ragadvány- vagy művésznevet nem ő használja, nekem jutott eszembe róla, elnézve, hogyan él és dolgozik egy olyan kortársunk, aki az emberi nézés, figyelés és látás, egyszóval a vizuális érzékelés és értelmezés területén azok közé tartozik, akik a legtöbb és legváratlanabb hozománnyal gazdagítottak bennünket. Kertész soha nem élvezte azt a felhajtóerőt, amelynek eredete: növendéknek lenni valamely erős „iskolában”, hangadónak egy kollektív önérvényesítő erővel bíró csoportosulásban; továbbá, a nyilvánosság, a reflektorfény; általában: a művészi teljesítmény fontosságának visszaigazolása. Ezek keletkeztetik a generációs jelentkezés kumulált előny-többletét.

Kertész Dániel nem fogalmazott zajos kiáltványokat. Ha úgy tartotta kedve: felkerekedett, hogy lencsevégre kapja Hrabalt Prágában – hogy ne említsük Mándyt vagy Weöres Sándort a Vörösmarty téren. Nem küldte senki. Vette a viharkabátját, fogta a gépét, elindult, hazatért, előhívta a képeket, majdeltette a fiókjába. Soha nem nyomult, nem volt stréber, nem volt lieblingje senkinek, sem udvari festője.(Ami persze nem jelenti, hogy aki nevet szerzett, az mind ilyen lett volna. Csak arról beszélünk: nem biztos, hogy előny, ha valaki nem képes és nem hajlandó törtetni, könyökölni és saját magáról szóló röpcédulákkal teleragasztani a téridőt.) Fotográfus művészként utóbbi lapszámainkban folyamatosan jelen volt izgalmas íróportréival, erről tehát (legalább mi, akik az Irodalmi Jelent olvassuk, netán szerkesztjük) többet tudunk, de arról semmit, mennyi hozzáértéssel képes bármely felületet látványként strukturált üzenetté átalakítani. Festményei egy öntörvényű látás, egy szuverén világmagyarázat markáns dokumentumai, amelyekben szerencsésen és látványosan keveredik az érdesség és az elegancia, a darabosság és az intellektuális analízis, az expresszionista lendület és a foto-realizmusból ismerős technikák. Esernyős nőalakja az Andrássy-úton a legfinomabb érzékkel felvázolt remekmű, kocsmai életképe drámai súlyú történése annak az ősi kísérletsorozatnak, amely ábrát és szöveget törekszik egyetlen látvány-egységbe, egyetlen esztétikailag megmunkált felületre összeötvözni. Ahhoz semmi kétség nem fér, hogy az illető kocsma metafizikai emlékezetének monumentális darabja született meg ebben az alkotásban.

Az Irodalmi Jelen mi mást kívánhatna Kertész Dánielnek, mint azt, hogy ha mostanig, mintegy ötven évig, a magányosság, a társtalanság, a senkihez és semmihez nem tartozás, az intézményen és hivatalosságon kívüliség minden terhét el kellett szenvednie (hogy ne mondjuk: átkát), akkor mostantól élvezze e különleges állapot és helyzet (nem túl számos, de mégiscsak létező) előnyeit is. És várjuk munkáit lapunk netes változatában is. Egyszerűbb lesz az ugrás a sötétbe, ha őt is magunk mellett tudjuk.

Kertész Dániel képei az IJ ONLINE Galériában