135 éve született Ady Endre
(Péter I. Zoltán) Úgy építette ezt föl, hogy közben egyértelművé tette: valójában nem lehet Brüll Adélból megérteni a Léda-verseket, márcsak azért sem, mert Léda nem valóságos személy, ahogy ezt az asszony nagy bölcsességgel meg is írta, válaszul egy autogramkérő levélre: „A kívánt Ady-autogramot itt küldöm. Léda-autogramot sajnos nincs hatalmamban küldeni, mivel Léda tudtommal nem egy létező személy. Hanem a költő fantáziáj[ának] szüleménye – egy szimbólum.”
Ez a szimbólum, akit ebben a kötetben az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárából előkerült, E. Csorba Csilla rövid elemzésével kísért, eddig ismeretlen fotókon is láthatunk, nem egészen úgy viselkedett, ahogyan azt az irodalomtörténet felületes emlékezete őrzi.
Nem azért érkezett Párizsból Nagyváradra, mert hallott már a tehetséges fiatalemberről, akit ki akart ragadni a posványból és magában vinni Európába. Csak Ady kitartó ostromlása után lett szerelmes a nála 5 évvel fiatalabb férfiba, szült neki egy halott kislányt, emelt fővel elviselte az Elbocsátó, szép üzenetet, és élete végéig, 1934-ig szerette aztán, miközben polgári házasságban élt egy (feltehetőleg) homoszexuális férj oldalán. (Szilágyi Zsófia az Ady és Léda c. kötetről. )
Szerencsés napot választanak Csinszka és Ady. 1914. június 28-án Gavrilo Princip legyilkolja a Monarchia trónörökösét és feleségét, a világ rájön, mennyivel nagyobb élvezet, ha mindenki háborúzik, mint amikor helyi csetepatékban rendezik a dolgokat: kezdetét veszi az első világháború. Ugyanezen a napon helyezi borítékba egy 36 éves költő (Ady) és 20 esztendős rajongója (Boncza Berta) óhaját, hogy össze akarnak házasodni. Ady beteg, egyedül van, Csinszka pedig igen vágyik rá, hogy Magyarország költő numero egy felesége legyen.A papa, Boncza Miklós elzavarja őket. Ady hírhedett férfi a magyar nyelvű tájban. A beteg, a „szanatoriumviselt”, a Munkapárt vezérét, Tisza Istvánt cikkeiben és verseiben élesen támadó Ady és az öreg Boncza közt a különbség ég és föld. Már a gondolatától hanyatt vágja magát, hogy szeretett lánya egy „züllött költő”, egy „nem férjnek való ember” felesége legyen. Nem válaszol a levelekre. A szerelmespár számára nem maradt más lehetőség, minthogy az árvaszék jóváhagyását kérjék tervezett házasságukhoz.
Csinszka Ady számára az élet ekkor, kétség nélkül. Harcol választottja alkohol- és nikotinszomjával, elkobozza és eldugja a cselédség által fellopott bort, eteti az urat, rendben tartja. Annyit hisztériázik, amennyit kell, akkor bünteti Adyt, amikor szükséges. Terror, de Ady és a magyar irodalom nyer vele néhány évet.
Ady fiatal felesége, Boncza Berta (Csinszka) szemei előtt George Sand példája lebeg. Egyrészt irodalmi halhatatlanságra vágyik, másrészt válogatni kíván a vállalkozó kedvű irodalmi férfiak közt tehetség, ismertség és egyéb férfiúi paraméterek szerint, hogy eldöntse, ki a szebb, ki a jobb, és egyebek. Manapság sincs másként, ismerünk írónőt, aki egyszerre vágyja a halhatatlanságot, és hogy az ágya előtt toporgó sor soha ne rövidüljön. Csinszka Ady halála után nem véletlenül kezd ki Babits-csal. Azt tervezi, az összes jelentős nyugatos írót-költőt maga alá gyűri, mint a példakép francia.
Diósadi Ady Endre (Érmindszent, ma Adyfalva – románul Ady Endre –, 1877. november 22. – Budapest, 1919. január 27.) a huszadik század egyik legjelentősebb magyar költője. A magyar politikai újságírás legnagyobb alakja. A műveltségről, irodalomról írt cikkei is a fejlődést, a haladást sürgetik. Költészetének témái az emberi lét minden jelentős területére kiterjednek. Hazafi és forradalmár, példamutató magyar és európai. A szerelemről vagy a szülőföldjéről írt versei éppoly lényeges kifejezései az emberi létnek, mint a szabadság, az egyenlőség, a hit vagy a mulandóság kérdéseiről írott költeményei.
Elbocsátó, szép üzenet
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsuztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott díszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben,
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzám tartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
