Sárközi Mátyás: A nizarr évei

Az idei Könyvhétre az a kötetem jelenik meg, második átdolgozott és bővített kiadásban, amit 1980-ban írtam a Rákosi-korszak irodalmi életéről, s elektromos írógépemen elkészített szövegét akkor lakóhelyemen, Londonban, a sarki sokszorosító nyomtatta ki, fűzte össze 300 példányban. Csúnya kis könyvecskék voltak ezek, lapjaik olykor hulldogáltak az amatőr, ragasztós könyvkötő munka miatt, de a tartalom lekes fogadtatásban részesült a korabeli Budapesten, s a becsempészett példányokat szamizdatban sokszorosították. Ugyanis A bizarr évei. A Rákosi-korszak irodalmi élete nem szabatos irodalomtörténeti dolgozat, hanem anekdotákkal tarkított, laza összefoglaló. Elvégre a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben megpróbáltuk azzal oldani a ránk nehezedő, nyomasztó légkört, hogy kinevettük a rezsim fonákságait, vagy pedig kávéházi humorral mulattatuk magunkat. Így születtek, főként Határ Győző, Vígh György, Jékely Zoltán és köreik ajakán, főleg a Darling eszpresszóban, a zseniális és ádáz "sírversek", és így nevettünk azon, ha például a túlbuzgón párthű, s ezért szovjet Sztálin-díjjal jutalmazott Aczél Tamás (aki azután az elsők között csömörlött meg a diktatúrától és korábbi önmagától is) arról verselt, hogy milyen szép lesz akkor, ha az égen, a Göncölszekér helyében, feltűnik éjszakánként egy traktor.
A "sírversek" külön tanulmányt érdemelnek, hiszen a XXI. század gyermekeinek már magyarázó jegyzetet kell mellékelni szinte mindegyikhez, az sem biztos, hogy tudják, a kipécézett író, költő, közéleti szereplő kiféle-miféle volt. Össze kellene gyűjteni mindahányat.
Könyvemben csak mutatóban idézek "sírverseket", mustra is elég belőlük. Van néhány kedvencem, például ezek:

Benjamin Lászlót takarja e bucka, / Ne örülj vándor, még él a Kuczka.
Elhunyt szegény Gellért Oszkár, / Műve raktárakban doszt áll. / Gyászolja a munkásosztály.
Itt nyugszik Zelk Zoltán, / Becsület nem akadt foltján.
Boldog az a kukac, ki lent lát Abody, / S ekként kiált fel: Oh dear! What a body!
A halálban is van áldás, / Itt nyugszik Rákosi – Jenő.

Rákosi elvtárs (nem a Jenő, hanem a Mátyás) fizikai megjelenését illetően is bizarr kis diktátor volt. A korabeli vicc szerint "Azt mondja a tanítónéni: – Gyerekek, most lerajzoljuk népünk szeretett vezérét, Rákosi elvtársat. Mire Móricka: – Tanítónéni kérem, szabad körzőt használni?"
Ez a gömb alakú, kövér, alacsony férfiú szadista örömét lelte abban, ha az állandó ellenség-fóbia szellemében kiadta a parancsot valamelyik munkatársa letartóztatására és koholt vádakkal történő perbe fogására, elítélésére, előbb nyájasan odalépett hozzá, például a Parlament folyosóján, vagy egy kivételezett párttagoknak fenntartott vendéglőben, és elbeszélgetett az illetővel arról, hogy mennyire meg vannak elégedve a munkájával. Egy órával később már tuszkolták is a nagy fekete autóba a szerencsétlent a bőrkabátos ávósok.
Könyvem persze elsősorban nem róla szól, hanem a korszak irodalmi diktátorairól, így Révai Józsefről, Horváth Mártonról, meg a súlyos kárról, amit a magyar szellemi életnek okoztak.
Isten malmai lassan, de őrölnek. Rákosi Mátyás életét egy szovjet kisvárosba száműzve végezte, kegyvesztetten. Csak hamvaiban tért vissza, méghozzá egy szovjet urnában, amely nagyobb méretű volt, mint a magyar urnák, így a Farkasréti temető urnafalán két fülkét egybe kellett törni. A fülke a szokásosnál szélesebb fedőlapot kapott, Rákosi születési és halálozási dátumával. A temető akkori igazgatója, a szimmetria kedvéért, e szöveg alá odasrófoltatta az általában használatos, előregyártott, kicsiny babérkoszorú díszítést. Ezért azután elbocsátották. Ha napjainkban valaki érdeklődik a temetőirodában, hol nyugszanak Rákosi hamvai, nem szívesen adnak felvilágosítást.
És erről az emberről kellett elneveznünk egy egész történelmi korszakot.