Sárközi Mátyás: Besúgó múltam

Már nem emlékszem, mi volt a megadott téma, talán éppenséggel hazánk sikere a szocializmus építésében, de Pécsi tanárnő az én szövegemet találta legjobbnak, és felterjesztett könyvjutalomra. A könyvet, Gorkij Artamanovok című családregényét a felsorakozott diákság előtt, az udvaron adta át. Akkoriban minden Rákosi nevétől zengett, a személyi kultusz jegyében. A tanárnő mély lélegzetet vett, majd lehajolt a túl alacsonyra beállított mikrofonhoz:
– A dolgozatíró versenyben első díjat nyert: Rákosi Mátyás, hetedik osztályos tanuló.
Hiába helyesbített azon nyomban Sárközi Mátyásra, addigra már hangosan vihogott több száz gyerek.
Nem sokkal később hívott be irodájába az igazgató úr, hellyel kínált és közölte, hogy komoly beszéde van velem. Vajh', mi rosszat követhettem el? Ám nem fejmosás következett, hanem kiselőadás arról, hogy "hazánkban a helyzet fokozódik", az "ellenség keze mindenhová beteszi a lábát", éberségre van szükség. Éppen ezért megbíz azzal, hogy vasárnap délután menjek el a brit követség propaganda célú filmvetítésére, ugyanis fülébe jutott, hogy oda iskolánk néhány növendéke rendszeresen eljár. Nézzem meg, hogy kiket látok a közönség soraiban, és jelentsem a neveket.
Ami azt illet, én még soha sem voltam a követségi filmdélutánon, el kellett magyarázni nekem, hogy mikor és hová menjek. Nagyon kellemes másfél óra volt. A cserkész-tábortűzről készült kisfilm felelevenítette az 1943-as farkaskölyök emlékeimet, a betiltott cserkészet oly gyorsan múltba vesző világát. Az angol gyerekek a Kodály-módszer nélkül is tisztábban és muzikálisabban énekeltek, mint mi szoktunk.
Két iskolatársam volt ott a vetítésen. Az egyik zugligeti úrifiú, egy híres zenész unokája, a másik viszont a közeli sváb bádogos vöröshajú gyermeke. Amint vége lett a filmdélutánnak, odaléptem hozzájuk, és csak ennyit mondtam nekik: – Nem láttuk egymást.
Az igazgató úrnak pedig jelentettem, hogy sajnos sötét volt a teremben, nem láttam, ki volt ott közülünk, s ki nem.
– Szóval mindvégig sötét volt. Előtte is, utána is, a kisfilmek között is – mélázott az igazgató –, na jó, tudomásul vettem.
Ezzel ért véget besúgói pályafutásom.