Város és vidék - Vasárnapi levelek 113.

Közel száz esztendeje Bródy Sándor magányosan tűnődik szeretett városa felett, s felteszi a kérdést magának, mik e város tipikus bűnei? Bűnök, amelyeket a megszületett és még meg nem született gyermekek ellen követett el Budapest száz éve, s melyeket Bródy így sorol: „A csalás. A helyi érdekű, a kicsiny, a nagyszabású. A hamis bukás természetrajza. A megengedett és az eltűrt hamis eskü. A bűnös Budapest táplálkozása az elzüllött vidékből. A törvénytelen gyermek szerepe. A sikkasztás technikája.” Már ezek is olyanok, amelyekre a mai ember jól rá ismer, de valahogy észre sem veszi, nem veszi fel, ahogy mondják „következmények nélküli ország”. Folytatom Bródy írását még kicsit, hozzátéve ezeket csak jegyzetelte magának: „Mi lett az uzsorával? A törvény az uzsorát eltiltotta, de a régi uzsorásokat és azok hajtásait be nem tilthatta. Megvannak, szaporodtak, mit és hogy csinálnak? A nagy pénz szuggesztiója. Az urak bűne, a szegények lopása. A korrumpátor lélektana. Az éhség, a szomjúság, a szerelem. Megállok címeimnél, mert elszégyellem magam: szenzáció a szaguk.” Szenzáció bennük mindig a következmény nélküli tettek valósága. Itt azonban ez a következménytelenség többrétű. Nem csak arról van szó, hogy a bűnöket nem követi büntetés, hanem arról is, hogy a jó tettekre, a szépre nincs dicséret, értékelés, elismerés. Ritka.
Néhány napja Szeged egyik legfontosabb tanára, szerkesztője, és számomra embere átvehetett egy kitüntetést. Kevés olyan ember van, mint ő. Példakép lett sokak szemében. Ő az, aki elolvas mindent, tud és kérdez, s ha megkéred: segít. Ő az, aki csöndes sétáiban mindig magában hordoz valamit abból, amit egy fiatalember az irodalom sajátos és izgalmas légköréről gondol, s ő az, akit meg lehet szólítani. Ő az, aki sokunk szemében talán Szeged legjobb, legérdekesebb oldalát mutatja, azt amikor emberek megszólítják egymást, beszélgetnek, érdekes dolgokat mondanak egymásnak, nyitottak, és szépek. Mert Szegedben éppen ez volt a legjobb. Mindig, az ifjúság borgőzös tavaszán éppen úgy, mint később. Az volt a jó, hogy az emberek megszólíthatóak voltak, hogy falu volt, a faluban, hogy szép volt, hogy értékes. És ennek a szépségnek és értéknek nagyobbik részét az emberek hordozták és hordozzák. Kisebbik részét a város. Mostanra tudom. Én adósa vagyok Szegednek, hét esztendőt adott nekem, nem csak iskolát, nem csak barátokat, nem csak szerelmet, hanem valami mást is. Szegeden megtanultam megszólítani az embereket. Nem félni, odalépni és megszólítani. Beszélgetni, sokat, lehetőleg mindenkivel, lehetőleg jó sok mindenről, és nyitottan, befogadóan, színesen élni. Ezt mind Szeged tanította nekem, és azt hiszem sokunknak még, a Napváros és az ott és környékén élő emberek, mint amilyen Ilia Mihály.
Szegednek, a városnak be kéne látnia, hogy folyamatos és végzetes hibák után, mint amilyen az, hogy az Alsóváros szép házait hagyják eltüntetni a legóházakért cserébe, mint ahogy nem viszik el a szemetet a partról, ahol a fiatalok összeszedték, mint a reptér kijátszása, mint a kamu strand kiépítése, mint fonógyár elherdálása, a színházi élet megosztottsága, a gagyi zenegép erőltetése a Dugonics téren, és az egyetemről még nem beszéltünk, ahol elég csak a főépületre vetni egy pillantást, be kéne tehát látnia, hogy: tévedett. Rossz tanácsadók, kisstílű vezetők, piti üzletek sodorják most szeretett Napvárosunkat egy olyan irányba, ahol félő, hogy majd semmi sem marad egyedi, szerethető, különleges arcából. De Szeged, és a teljes vidék, mindig Budapesttel való relációban érthető meg. Ha Budapest ilyen, akkor Szeged is.
Budapestet, akárcsak Szegedet: nagyon megszerettem. Talán sok olyan dolgot látok benne, ami nincs is. Budapesten azt tanultam meg, hogy nem kell túl sok emberrel találkozni egy nap. Elég csak néhánnyal. De azokkal tényleg találkozz. Ülj le, kérdezz, hallgass, tanulj. Ezt mondogatom magamnak. Ha háromnál több emberrel kell beszélnem komolyabban, akkor már érzem, hogy elránt a város, belehúz valamibe, ami sár, láp, iszap, nem lehet semmi jó belőle. De Budapest és Szeged, Budapest és a vidék számomra elválaszthatatlan. A kettőt csak együtt lehet érteni, érezni, és talán-talán „megmenteni”. Külön-külön nem.