Weiner Sennyey Tibor

A Nagymesternő és serege - Karafiáth Orsolya verseskötetének bemutatójáról

2009. december. 06. - 10:15

Karafiáth Orsolyában mégis csak az a legjobb, hogy önazonos. Egyszerre több önmaga, de ez a több önmaga mindig ugyanaz. Éppen úgy, ahogy könyvének kártyalapjai játszani hívják az olvasót, egyszerű interaktivitásra csalogatnak, ő maga is ilyen játékos, bohó és minden vadsága ellenére érzékeny, sőt, talán titkon e macskanős vadság, kiscicás szelídséget és finomságot is rejt. Verseskötetének bemutatóján, arra gondoltam, hogy mennyire ügyesen felállította seregét a Nagymesternő, s e sereg most dübörögve indul hódító útjára. Nem egyezünk mindenben, de ahogy a koncert kezdődött, az „avangarde-tér”, ahogy a Nagymesternő szilaj serege dübörögni kezdett a budapesti éjszakában, abban éreztem valami nagyon lelkesítőt. Orsit lehet szeretni, lehet viszolyogni tőle, ő akkor is jellegzetes, izgalmas jelenség lesz, és igenis esemény a város éjszakájában, midőn a Macskanő újra megjelenik. Karmai versek, szemei messzire tüzelő hangjegyek, bundája selymes rajzocskákból áll.

Annyi mindenre játszik rá ironikusan, hogy szinte kár is sorolni, azzal, hogy egy este alatt beöltözik cigánylánynak, macskanőnek, és szőke cicababának. És a legjobb, hogy ez a kissé hiú, de annál ütősebb humor: működik.

Más a helyzet a verseskötet szövegeivel. A nagy magányosok és nagy szeretők világa az övé. A nagy magányosok hübrisze a társtalanság érzetének hamis illúziója, s talán az is, hogy csak igen nagy szívek előtt adják meg magukat, ismerik végül el azt, hogy őket is lehet szeretni. Azt hiszik a szeretet, valami gumiizű, rózsaszín, maximum azúr izé, ami csak az ember torkán akad, fulladásos halálhoz vezet, lenyelni biztos nem lehet. A nagy szeretők örökké éhesek mások figyelmére, szerelmére, odaadására, de sosem tudják pillanatoknál tovább adni figyelmüket, szerelmüket és odaadásukat. A nagy magányosok csak ritkán nagy szeretők, de a nagy szeretők szinte mindig egyedül maradnak a végére. Ebből költészetet érlelni, csak azzal a lassan nekilendülő, de újra és újra erőt vevő macskás makacssággal lehet, ami Karafiáth Orsolya sajátja. Makacs költészet ez, amely legfőképpen önmagával szemben kegyetlen. Minden más csak külcsín, minden máz, de talán-talán még a zene is, mintha csak kissé enyhíteni szeretne ezen a kegyetlenségen.

A könyvbemutatón előbb Huszti Gergely beszélt a költőnővel, aztán Tóth Evelyn énekelt „A fekete macska” lemezről néhány dalt. A zenészek játéka nagyon ügyes volt, s megjegyzem, én Evelynt hallottam már másutt, de itt most úgy éreztem, hogy jó helyen van, kiteljesedik ebben. Kevés férfi volt a nézőtéren, akit nem nyűgözött le jelenléte, s végképp párosa a költőnővel. A Nagymesternő keresett és talált énekhangot verseihez. És persze voltak merészebb részek, de én éppen ezeket a merészebb részeket élveztem leginkább.
A város elsüpped a romlásban, a porban, a szemétben, és a korrupcióban, de a Macskanőből lett Nagymesternő, egy hadsereg élén visszatért. Lássuk, mit fog szólni hozzá a közönség.

Szőcs Tekla fotóriportja az estről: