Ugrás a tartalomra

Szőcs Géza: Egy életút kalandos kezdete, avagy Rebenwurzl Sára fia

 

A novellisztikus riportok legtöbbje valóban a Balkánon készült, a Kövess Hermann tábornagy – a Monarchia utolsó nagy stratégája – által irányított osztrák–magyar csapatok sikeres hadműveleteit követően. Kövess – egyébként Temesvár szülötte – kétségkívül katonai zseni volt, Szerbiában és Montenegróban sem azelőtt, sem azóta ilyen gyors és látványos sikereket egyetlen hadvezetés sem ért el. A haditudósítás mint a zsurnalizmus szépirodalmi (vagy szépirodalminak gondolt) eszközökkel gazdagabbá tett műfaji változata ekkoriban virágzik fel, legnépszerűbb akkori művelője Vészi Margit (vagyis Ady Margittája, Molnár Ferenc felesége, Sárköziné Molnár Márta anyja).
Lévai azonban, talán a kiadó ösztönzésére, vagyis terjedelmi okoknál fogva, a balkáni hadszíntéren született tudósításai mellé fölvett a kiadványba még két-három galíciai riportot is. A Monarchia csapatai itt váltakozó sikerrel hadakoztak a cári hadsereggel, anélkül, hogy bármelyik fél is döntő áttörést tudott volna megvalósítani. Egy-egy fontosabb pont, erőd, magaslat, város többször is gazdát cserélt, a fogságba esettek száma messze meghaladta a szakértők által lehetségesnek képzelt értékeket.

Lévai Mihály egyik történetének helyszíne a galíciai Mikuliczym, a Prut felső folyása mentén fekvő jelentéktelen kis falu. Előző nap ott a falu szomszédságában, Delatynnél esett el a cári hadseregben szolgáló két lengyel gróf, egy testvérpár. Megjelennek az özvegy grófnék a holttestekért. A tábornok kategorikusan megtagadja a holttestek átadását. Többszáz kilométert utaztatni őket az otthoni kriptáig – szóba sem jöhet. Abba azonban beleegyezik, hogy a feleségek által hozott díszes családi koporsókban temessék el őket, külön kettős sírba. Az asszonyok azonban mégsem várják be a temetést, nagy sietve távoznak hintójukon. A koporsókat lovas kozákok díszkíséretével helyezik földbe. „Odafönn Tartarow felé éppen ütközet volt. Borzasztóan dörögtek az ágyuk. Az volt a halotti zene.”
És ekkor következik a maupassanti fordulat. A történet elbeszélője, az öreg félszemű sekrestyés, suttogva hozzáfűzi: „Abban a két koporsóban  nincsenek benne a halottak. Én mondom. Homok van bennük.”
Egy másik galíciai történet is a halottakról szól: csata után két zsidó hitsorsos jelenik meg a temetőnél, kiválogatni és külön eltemetni az elesett zsidó katonákat, a generális külön engedélyével. „Először azokat emelik ki, akiknek a hajviselete elárulja, hogy zsidók. Ilyen csak kettő van. Két jámbor pajeszes népfölkelő. Aztán az arcokat kezdik el tanulmányozni s kihuznak a sorból még négyet.” Szekeret hoznak, arra helyezik a hat halottat. Panaszos gyászdal kiséretében vezetik a lovakat, kantáruknál fogva. Egy szakasz katona jön velük szemben az országúton. „Azt nem láthatják a sötétben, mit visz a szekér, de a tiszt, alighanem maga is zsidó, a két éneklő emberről rögtön rákövetkeztet az eseményekre és hátraszól: Szakasz, vigyázz! Tisztelegj!” És a szakasz díszlépésben halad el a szekér mellett.

A harmadik galíciai történet itt olvasható mellékletben. Nem irodalmi és nem történelmi értékeinél fogva választottam ki, hanem mert titokban azt remélem: hátha valaki olyan is elolvassa, aki tudja, hogyan alakult a továbbiakban Rebenwurzl Sára élete, de főként, aki tudja: mi lett az asszony fiából, akinek kicsiny élete megtartására az Úr ilyen különös gondot viselt.
Ha elgondoljuk, miket tartogathatott még neki a huszadik század, erősen rá lehetett ezután is utalva az isteni beavatkozásokra és csodatételekre.

Lévai Mihály:

Rebenwurzl Sára

Messze mögöttünk vannak már az októberi napok. Ami akkor történt, olyan ma, akár az álom, régmúlt idők halovány képe az emlékezetben, mely mélyálmú, csendes éjszakákon vissza-visszatér. Itt jártam akkor is, ezen a tájon, ugyanezek a nyárfák bólogattak felém az országút mentén. Ott, az a földhányás: ott ágyú állott s amott messzebb, hátul, az a széthányt szalmakazal: tüzérségi megfigyelőállomás volt valamikor. Itt, a hegy lábainál, ez a falu Dóra. Ott szemben, a buján zöld domboldalon az a romhalmaz volt a dórai templom. Ma egymáson keresztül- kasul heverő füstös téglák halma. Magunk robbantottuk fel egy napfényes novemberi hajnalon. Akkor, mikor az oroszokat kivertük Máramarosszigetről, s úgy látszott, megállíthatatlan erővel jöttünk erre felfelé a Pruth völgyén. A futó ellenség mindent elpusztított maga mögött. Csóvát vetett a házak tetejére, felpörkölte az istállókat, színeket, a népet meg, a koldussá nyomorodott istenadta népet, a jajveszékelő, siránkozó lengyel asszonyokat s a lengő szakállú, kaftános zsidókat, hajtotta a tűzvonalon keresztül vissza hozzánk: tartsuk el mi a magunk népét, a cár nem ad nekik kenyeret. Dóra leégett egyetlen éjszakán s a faluból nem maradt meg más, csak ott a túlsó domboldalon az a templom. Azt elkerülte a láng. Tornya messze elnézett a vidék felett, magasabb volt, mint a környék dombjai s az oroszok oda rakták fel a maguk tüzérségi megfigyelőállomását. Már napok óta kitűnően lőttek, minden golyójuk talált: el kellett távolítanunk a tornyot.

Egy pénteken este tüzéreink megkapták a parancsot, hogy lőjék romokba a templomot. A parancsról tudott mindenki. Már napok óta mondogatták egymásnak az emberek:
– Látnak bennünket az oroszok a toronyból, azért céloznak olyan jól.
Azon az estén azt felelték a tüzérek:
– Holnap reggelre lepuffantjuk azt a tornyot.
Hátul a front mögött volt a menekülők tábora. Kocsikon, lovakon, éjjel- nappal jöttek utánunk, szekereken háltak. Ha előnyomultunk, követtek bennünket, ha vissza kellett mennünk, futottak előttünk két- három falunyira. De mindig ott voltak a közelben, hogy rögtön utánunk behajthassanak a maguk falujába. Azok is tudták már, hogy a torony felett elhangzott a halálos ítélet. Az előző napokban közibük is odatalált néhány eltévedt golyó, ők is sokat emlegették hát a dórai tornyot, s tudták ők is, hogy másnapra, szombaton reggelre, mi vár az ide látszó, szép fehér toronyra. Akkor, pénteken este, áhítatos imák búgtak az országúton sorban álló szekerek ponyvái mögött s olyikban gyertya is lobogott, halavány, bizonytalan fénnyel. Ott, a kocsiban, mely hetek óta volt már lakása ezeknek a hazátlanoknak. A táborra lassanként ráesteledett. Feketébe borult minden. Tüzek se égtek, fények se ragyogtak. Odafenn az égen nehéz felhők úsztak, azok is rejtegették a toronyból, a halálra ítélt toronyból, figyelő oroszok elől az alvó katonákat. A generális ott aludt automobiljában az út közepén. Az automobil körül őrök jártak, hogy a nagy urat ne zavarhassa álmában senki. Az egyik őr egyszerre harsányat kiáltott:
– Állj, ki vagy?
És már emelte is puskáját a közeledő alakra. Az megállt. Asszony volt. Az őr odament hozzá:
– Mit akarsz? – mondta.
– A generálissal akarok beszélni – hangzott a válasz.
– Azzal most nem lehet. Alszik. Majd reggel.
– Reggel késő lesz. Most kell vele beszélnem.
Háborúban megesik az ilyesmi. Gyakran jöttek már rongyos emberek, akik fontos híreket hoztak, az őr hát nem merte megkockáztatni, hogy a szárnysegédet ne értesítse. Tíz perc múlva az asszony ott állt a vezér előtt.
– Generális úr – mondta –, holnap összelövik a dórai templomot?
– Igen – mondta a generális –, de mi közöd neked ahhoz?
– Rebenwurzl Sára a nevem, a dórai fűszeres felesége vagyok. Mikor szaladnunk kellett, a kis fiamat nem vihettem magammal. Azt tudtam, hogy a falut felégetik az oroszok, de tudtam azt is, hogy nagyon vallásosak és a görög templomot nem fogják bántani. Az öreg sekrestyés ott maradt, hogy a templomot őrizze, s én nála hagytam a kis fiamat. Generális úr, a templomban, amit holnap össze fognak lőni, ott van a kis fiam is.
– Hm, az bizony baj!
– Generális úr – folytatta az asszony – tessék megengedni, hogy én elmenjek a fiamért.
– A táborból az ellenséges állások felé nem mehet ki senki. Ha én kiengedlek, az oroszok úgyis lelőnek. De meg honnan tudjam, hogy nem vagy-e kém?
– Ott hátul a kocsikon van az apám, az anyám, meg a férjem. Ha én nem jövök vissza, ha én elárulok valamit, lőjék agyon azokat.
Az asszony könyörgött. A generális maga is apa volt. Még egyszer figyelmeztette az asszonyt.
– Tudod, hogy az életeddel játszol?
– Tudom! – mondta az asszony.
A szárnysegéd kikísérte az előőrsök vonaláig. Az asszony elindult a koromfekete éjszakában.
Szombaton hajnalban a dórai toronynak szólt az első lövés. A szép, fehér torony eltűnt, mintha leberetválták volna. A következő éjszakán fényesen ragyogott a holdvilág. Csend volt. Egyszerre csak lövés pukkant az orosz állások felől. Egy, azután megint egy, majd egy harmadik. A holdfényes mezőn egy alak futott keresztül a mi soraink felé. Az előőrsök elfogták. Rebenwurzl Sára volt. Karjaiban hozta a fiát.

Itt fekszik a lábamnál Dóra. Csupa üszök, csupa rom. A templom téglái úgy hevernek egymáson, ahogy akkor összedőltek. Ugyan hová lett Rebenwurzl Sára, meg a fia? Ugyan hová?

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.