Sárközi Mátyás: Nobel-díj

Az angol lapokban nemrég hosszan cikkeztek arról, hogy manipulált-e a Nobel-díj odaítélése. Az irodalmi Nobel-díjról bizonyára nehéz dönteni, hiszen már az sem könnyen meghatározható, hogy melyik költői vagy prózai életmű értékesebb a másiknál, plusz meg kell felelni annak az alapszabályba foglalt kritériumnak, hogy a jutalmazott író a humánum üzenetét tolmácsolja a világ felé. Úgy tudni, az e körüli akadékoskodás miatt nem kapott végül Nobel-díjat Tolsztoj. Azt hihetnénk, hogy a természettudományos díjak esetében könnyebb a döntés, hiszen konkrét teljesítményről van szó. De a brit sajtó éppen azt vitatja, hogy jogosan jutalmazták-e az orvosi szektorban Harald zur Hausen professzort, aki kétségtelenül úttörő kutatásokat végzett egy rákkeltő vírus meghatározása terén, de azokat a szaktekintélyeket, akik felterjesztették a díjra befolyásolhatta egy gyógyszerészeti mamutvállalat, amely oltóanyagot gyárt e vírus ellen.
A legtekintélyesebb és legnagyobb pénzjutalommal járó irodalmi díj elnyeréséhez is több kell annál, minthogy egy zseni megírja a legnagyszerűbb regényt vagy a legcsodásabb költeményeket. Számít a nemzetiség, a személyes összeköttetés, és nem egyszer még az adott világpolitikai helyzet is. Eltartott jó néhány évig amíg a svédek ráébredtek arra, hogy visszatetsző, ha túl sűrűn jutalmaznak Nobel-díjjal skandinávokat. Ki tudja ma már, hogy ki volt a svéd költő Verner von Heidenstam, vagy a két dán, Gjellerup és Jensen?
Bosszantóan elhúzódott a magyar irodalmi Nobel-díjas kiválasztása is. A lengyel irodalomnak már négy díjazottja volt, a cseh költészetnek pedig egy olyan közepes tehetségű Nobel-díjasa, mint Jaroslav Seifert, amikor Stockholmban gondolkodni kezdtek azon, hogy Petőfi, Arany, Babits, Móricz, Kosztolányi és József Attila nemzete nem érdemelne-e valamit. A hiányérzetük éppen akkor támadt, amikor a magyar irodalom jó formában volt. Nem utolsó sorban a Svédországban élő Csatlós János ösztökélésére felvetődött, hogy díjazni kellene Illyés Gyulát, Weöres Sándort – talán megosztott jutalommal egyszerre mind a kettőt.
A svéd költő, Arthur Lundquist látogatást tett Tihanyban Illyésnél, aki szívélyesen fogadta, legjobb borát tette ki a malomkő kerti asztalra (az se volt túl jó), pompás franciasággal társalgott vele párizsi közös emlékeikről és költészetről egyaránt. Svéd vendégének az volt a benyomása, hogy Illyés magyar költőfejedelem, nem szorul Nobel-díjra. Pedig jó választás lett volna. Író és költő volt egy személyben, nem csak magvas és kiváló költemények kerültek ki a tolla alól, hanem például a Puszták népe is. És ha akkor megkapja a díjat, Nobel-beszédében bizonyára emlegette volna néhány ködös mondattal a magyarság gondjait, például az erdélyi kulturális egyenlőség problémáját.
Weöres Sándort, a világirodalmi rangú költőt, Stockholmban látta vendégül a Nobel-díj bizottság fontos tagja, ám Sanyika igencsak sokat kóstolt Lundquist konyak-készletéből, elveszetten ült a nagy karosszékben, kedvesen mosolygott és nem csillogtatta konverzációs képességeit.
Nem sokkal ez után találkoztam Illyés Gyulával Párizsban, aki csak legyintett. "Sebaj. A Nobel-díjat, azzal a rengeteg pénzzel, fiatal írónak vagy költőnek kell adni, hogy élete hátra lévő részében nyugodt körülmények között alkothasson. Ha befutott szerzőnek adják a Nobelt, az olyan mintha a hajótöröttnek akkor dobnák oda a mentőövet, amikor már a part felé lábol a sekély vízben."
Kertész Imre holokauszt-regénye végül meghozta a magyar irodalomnak a régen esedékes Nobel-díjat. S ez talán növelte irodalmunk tekintélyét a világban. Reménykedjünk, hogy nem ez a magyar írásművészet utolsó svéd kitüntetése. Ehhez csak remekművek kellenek, és megfelelő meggyőző tevékenység Stockholm felé.