Sárközi Mátyás: Rendszerváltás

Húsz évvel ezelőtt először nyílt mód arra – nem csak az emigrációban, hanem Magyarországon is –, hogy megünnepelhessük az 1956-os magyar forradalom kirobbanásának évfordulóját. 1989. október 23. kellemesen enyhe és napsugaras koradélutánján, sokezred magammal ott álltam tehát a Parlament előtt, a Kossuth téren és hallgattam a szónokok beszédét. Különös érzés volt, hiszen akkor már harminchárom éve nem jártam Magyarországon.
Ugyanis alighogy 1956 novemberében, az aláaknázott határsávon őrangyalom segítségével sértetlenül átvágva, osztrák földre értem, a tizenkilenc évesek ifjonti és meggondolatlan romantikája által inspirálva megfogadtam, hogy addig nem látogatok haza, még ha idővel módom lenne is erre, amíg a magyar hivatalosság "ellenforradalomnak" gúnyolja életem nagy és felemelő történelmi élményét. Az 1989-es ünnep előtt nem sokkal érkeztem Budapestre, és meglepve konstatáltam, hogy a körutak épp olyasféleképpen kanyarognak, mint ahogy a fejemben emlékképként rögződtek, a régi barátokkal pedig ott folytatható a beszélgetés, ahol az harminchárom évvel korábban megszakadt. Ismét ott voltam a Parlamentnél, akárcsak a forradalom kirobbanásának ominózus estjén. Onnan robogtunk akkor, nyitott teherautókra kapaszkodva a Rádióhoz, ahol eldördült az első puskalövés, életét vesztette a forradalom első fiatal áldozata. A végre szabadon ünnepelt évforduló egyik szónoka Krassó György volt, a rövidéletű Október 23 párt vezére, sajnos rövidéletű maga is. Vele londoni emigrációja alatt barátkoztam össze, s jólesett épp ott, a forradalom börtönviselt harcosát látni, ott az emelvényen, amint beszédét, Nagy Imre ugyaninnen elhangzó, harminchárom évvel korábbi szavait idézve, "Elvtársak!" megszólítással kezdte, hogy ismét visszazúghassuk: "Nem vagyunk elvtársak!"
Nem ezzel az ünnepséggel kezdődött a rendszerváltás, hanem néhány hónappal korábban, Nagy Imre és társai méltóságteljes újratemetésén, amikor egy ötvenhatos hajdani munkásvezér, Rácz Sándor valamint a nem pártja, hanem a magyar ifjúság nevében beszélő, hosszú hajú és borotválatlan Orbán Viktor, egyaránt követelték a kommunista rend urainak távozását az ország éléről, egyidejűleg pedig azt – akkor nagy megdöbbenést keltve –, hogy a szovjet megszálló csapatok vonuljanak ki.
A rendszerváltás kezdetének még lelkes volt a hangulata. Az emigráció évei alatt sokszor elképzeltem, mi lenne, ha valamiféle csoda folytán visszatérne Magyarországra a demokrácia, pártok szerveződnének, kiírnák a szabad választásokat. A csoda megtörtént, de a dolgok nem egészen úgy alakultak, mint képzeltük. Számomra csalódást jelentett, hogy az átmenet szándékos bársonyossága ellenére, nem született olyan törvény, ami eltiltotta volna a régi elnyomó rend vezető rétegeit a köztisztségviseléstől. Átmentették magukat.
Az emigráció nagy, tömeges hazaözönlése sem történt meg. Csak elvétve tért vissza néhány politikus, egy maroknyi, külföldön hírnévre szert tett szakember, és feltűnt, mennyire vonakodnak szülőhazájukban új életet kezdeni az emigráns írók, akiket mégiscsak elszakíthatatlanul odaköt mesterségük eszköze, a magyar nyelv. Az agg költő, Faludy György volt az ellenpélda, már-már attól féltünk, hogy agyonünneplik visszatértekor. A washingtoni egyetem katedrájáról nyugalomba vonulva, idővel hazaköltözött András Sándor, s Tatán talált számára megfelelőbb környezetre Andorra egyetlen magyar poétája, Csokits János. Lehet, hogy hirtelenjében valaki nem jut eszembe, de valóban, egy kézen megszámolhatók a hazatért írók. Esetleg Papp Tibor még az, aki immár többet tölt az év hónapjaiból Budapesten, mint Párizsban. Mi, fogyó létszámú többiek, sűrűn látogatunk haza, jórészt bekapcsolódtunk az anyaország irodalmi életébe, de nem adtuk fel külhoni bázisainkat.
Ennek kétségtelenül oka, hogy az emigráció túl hosszúra nyúlt, túl erős permanenciával telepedtünk le nyugaton. De felvethető a kérdés, nem az-e a magyarázat, hogy – bármilyen jóleső megmártózni a magyar kultúra közegében – mégis tartunk attól: kellően inspiráló-e ez az ország, akár húsz esztendővel a rendszerváltás után is, ahhoz, hogy ott új életet kezdjünk?