Tíz év az örökléthez: Maupassant
116 éve, 1893 július 6-án halt meg Guy de Maupassant az Európa hírű Blanche doktor ideg-elme kórházában, amit akkor még nem ideg-elmének neveztek.
"Oly szigorúan klasszikus a vonalvezetése, mint a régi francia és olasz novellistáké, tiszta epikus, csak az események elmondására szorítkozik. Ha mulatságos történetet beszél el, ő maga közben sosem tréfál, stílusának egy arcizma sem rándul meg (...)'' Szerb Antal
Nem tudhatni, anyám ismeri-e a pszichológiai tételt, mely szerint a gyerek figyelmét a tiltott gyümölccsel lehet felizgatni leginkább – pedagógusként nyilván –, de Maupassantra a tiltott (inkább rejtett, elzárt, titkos) zónában bukkanok rá. És ennek megfelelően azonnal kiemelt figyelmet kap. Amilyen szerencsés kézzel nyúlok a Maupassant polcrészre, elsőre a Péter és János című „lélektani tanulmány”-nak nevezett regényt lopom ki. A Péter és János arról beszél, kamaszfiú számára is érthetően, hogy a szentként tisztelt anyáról kiderül, nem annyira szent, mint látszik, s hogy a testvérek tudtukon kívül féltestvérek. Hogy a mama bizony szexel(t). Nyoma, bizonyítéka van ennek a bűnöst testi kapcsolatnak.
Anélkül válik hirtelen minden másnál érdekesebbé, hogy ismerném a Maupassant tényleges családi hátterét, a történelmet, az apai, társadalmi vonatkozásokat. És az örök igazságot: véletlenül soha nem történik semmi. Ugyanis Maupassant árvagyerek. Anyja Flaubert ifjúkori szerelme, vagy olyasféle, a szövegek szerint reménytelen szerelem. A költői szerelmek öntörvényének megfelelően a hősnő egy Maupassant nevű emberhez megy férjhez. De az élet kiszámíthatatlan, az eredeti Maupassant papa is, a hősnő is fiatalon elhagyja az árnyékvilágot. Előbb a papa. Az agglegény Flaubert – az irodalmi szeméremnek mindenben megfelelve – hátsó szándék, szexuális és egyéb tervek nélkül gondoskodik az ifjú árváról, és látván az ifjú irodalmi tehetségét, elhatározza, tudományos alapon írót farag az ifjúból. Kényszeríti a tüzetes megfigyelésre, a koncentrált fogalmazásra, és annak tudomásulvételére, hogy az irodalom szavakból áll, tehát nem mindegy, mit használ. (Ismerünk kortárs magyar írót, akit - éppen így, mint Flaubert Maupassant-t - a belügyminisztérium III/III nevű irodalmi szakosztálya szoktat fegyelmezett, precíz betűvetésre, ami, tekintve a kor erőviszonyait, legalább olyannyira díj-, és kánonszabó erő, mint Flaubert és köre.) De Flaubert nem csak ennyit tesz. És ez a nem mindegy: beviszi a jóba, a meghatározó irodalmi belvilágba. Ahonnan, ha a tehetség nem hiányzik, egyetlen út vezet a Parnasszusra.
Harminc éves, amikor első novellája egy Zola szerkesztette antológiában megjelenik, viszi közönség elé. Flaubert, mint aki megtette, amit haza követelt, meghal ugyanebben az évben. A percet, amikor Flaubert elköszön, Maupassant átveszi a stafétabotot, az irodalomtörténet szimbolikus nemzedékváltásnak tekinti az európai „polgári” irodalomban.
Harminc évesen lép be az irodalomba. Tíz éve van hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal a korszak híres elmegyógyintézetében. A tíz év alatt dolgozik, mint a megszállottak. Egyetlen verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötet útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-életrajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társaság, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren.
Írásai sikere lehetővé teszi, hogy seggig merüljön az úgynevezett nagybetűs életben. Szeret és tud élni. Élvezi a francia konyhát, a francia (és olasz) nőket, vitorlázik Nizza és Antibes között, vadul terjeszti a szifiliszt, és pótolja a tengerész-kurvák öbleiből, ha az övé fogyóban volna. Azután amikor betegsége az agyát is megtámadja (utolsó éveiben írástechnikája is változik, sötétül a tónus, nem csak életehetőségei változnak végzetesen), befekszik meghalni Blanche doktor intézetébe.
1820-1900 között a francia társadalomba berombol a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait is leveri a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de nem tud csodát tenni. Ma sem.
Franciaországban 1820–1900 között forr a levegő. Rezsimek buknak, kisebb forradalmak söpörnek végig, ötször történik államformaváltás. Lentebbi társadalmi rétegekben ezek a változások nem olyan erőteljesek, mint odafent. A kisember a tizennyolcadik században is húzza az igát, hogy ne haljon éhen, semmibe nincs beleszólása. Az emberek mindennapi életét nem szociológusok írták meg, hanem a kor nagy irói: Balzac, Flaubert, Zola, Maupassant és kortásai.
Maupassant hatását a világirodalom prózatermésére igen pontosan felmérte az irodalomtudomány. Főleg novellisztikája fogott az utána következő prózaírók technikáján. „Maupassant a világirodalom egyik leglebilincselőbb, legszórakoztatóbb elbeszélője. A stílus nagy varázslója. Mosolygunk, miközben tragédiákat veszünk tudomásul. Elbűvölő a szépség, miközben tudomásul vesszük, hogy milyen undorító az a polgári világ, amelyet ábrázol. Nála tetőződött a nyugati polgári irodalom.” – írja Hegedűs Géza bácsi.
Ezért nem értem, legközelebb meg is kérdeném anyámat, az európai kurzusból miért éppen őt hagyta ki önkényesen. Azt értem, hogy a kamaszt megzavarja a testiség, a szex, túl azon, amennyire eleve meg van zavarva. Azt is, hogy a maga korában Maupassant-t nem olvashatták (csak titokban) hajadonok. De hát a hatvanas években hajadon se voltam, s a tizenkilencedik század is elmúlt egy ideje. De már nincs mód, nincs legközelebb, hogy megkérdezhessem.
