Vannak ilyen fura dolgok, mint a magázódás, a színházi díszletfestő, a csizmadia vagy a házastársi hűség: van is, meg nincs is, csinálják is, nem is, értik is, nem is. De az biztos, hogy a látható közelmúltig ezek még valóságosan léteztek, és közmegegyezésesen ez nem is volt baj.

A hétvégén az Irodalmi Jelen és a Magyar PEN Club szervezésében megnéztük, hogyan működik nulla fok környékén, az erdő sűrűjében a kortárs magyar líra. A rendhagyó felolvasást és a hangulatot Varga András zenész, lapunk olvasója, a természet és művészetek együttállásának alapos ismerője fényképezte. A képriportot a felolvasók és a közönségben soraiban ülő, de a performanszba aktívan bekapcsolódó költők és prózaírók verseivel "illusztráltuk".

Robert Zaller írását Gergely Zsuzsanna fordította magyarra.

Amikor a már halott íróját sújtó, több évtizedes ideológiai szilencium után 1979-ben megjelent a bukaresti Kriterion kiadásában, meg sem vettem. Nem ismertem, nem érdekelt. Az irigyelt-csodált anyaország túlparti, dél-partiumi rádiós fülelőjeként és tévés kukkolójaként – odautazni alig lehetett, a nyomtatott betű odaátról hófehér, üldözött holló volt – idegennek éreztem minden transzszilván megnyilvánulást, a táncháztól Dsidáig (már amit megismerni engedtek belőle), s ezen a magyar szak négy kolozsvári éve sem változtatott, sőt. Jó pár éve aztán nem győzöm szórni a fejemre a hamut.

Talán még nem vagyunk felkészülve Zudor János merész költői képzettársításaira, de az is lehet, hogy a versek mögötti embert kellene alaposabban megismernünk. A rusnya valcert Boldogh Dezső mutatja be.

Márai, mint aki kártyalapokat számol le az asztalra, úgy vette sorra a színes fotókat negyven-ötven éve nem látott szülőházáról és szomszédságáról. Arcizma sem mozdult. Egyáltalán, teljesen olyan volt, mint a Húsvét-szigeti kőszobrok, amelyeket Aku-aku néven ismerünk.

​​​​​​​Harmincévesen lép be az irodalomba. Tíz év hátra. Nincs negyven, amikor elméje elborul, negyvenhárom, amikor meghal egy elmegyógyintézetben. A tíz évig dolgozik, mint az megszállottak. Egy verseskötet után tizenkilenc novelláskönyv, hat regény, három kötetnyi útirajz, irodalmi elmélkedés, egy rövid Flaubert-életrajz, kötetnyi színjáték. Alig világos, hogyan csinálta, mert eközben: társaság, nők, szalonok, utazások szárazföldön és tengeren.

 „A szenvedések értelme az, hogy olyan emberré kell lenni, aki ezt az iszonyatot kibírja." Hamvas Béla: Pythia.

Az angolok nagy romantikus költője, a tüdőbaj által élete virágában elragadott John Keats, egy ideig London szélén, a hampsteadi őspark mellett lakott, gyógyulást remélve a jó levegőtől és a házától nem messze lévő gyógyforrás vizétől. De állapota egyre romlott, s mivel orvostudornak készült, tehát tisztában volt betegsége súlyosságával, a ködös Albionból Rómába költözött, ott már azonban csak rövid időt szabott ki számára a sors.

​​​​​​​1820–1900 között a francia társadalomba berombol a szifilisz. Az értelmiséget, a felső tízezer sorait is leveri a betegség (miért tenné, ők is hasonlóképpen szaporodnak, jutnak különféle bűnös élvezetekhez etc., mint az alsóbb osztályok, sőt), megfertőzi Zolát, a Goncourt fivéreket. És megfertőzi azt a Maupassant, akiről a lexikon azt írja, hogy elmebaj végzett vele. Arról persze diszkréten hallgat, hogy tercier szifiliszes stádiumban. A vérbajjal az orvostudomány képtelen mit kezdeni, és ha az alap-baj nem gyógyítható, akkor persze a pszichiátertől lehet csodát várni, de nem tud csodát tenni. Ma sem.