Amikor még az irodalomnak volt becsülete - Krúdy hangospróza és Vasárnapi levelek 106.
Nagyon kedves építész barátommal ücsörögtem nem oly rég a Körönd éttermében, Balassi Bálint bivalyos övvel összefogott szép szobra mögött, ahol elég jó spriccert adnak így nyáridőn, s különösen nagy hozzáértéssel készítik a marhapörköltet juhtúrós sztrapacskával. Már megszoktam, hogy barátom okos rafinériával vezetget engem a gondolkozás másféle területeire, mint amiket én ismerek, de mégis meglepett midőn felfedeztem, hogy ismét kicsalt a védett erdőből a ráció, a finom ész harmatos mezejére, a telihold fényességébe, ahol az én erdei vadként futkosó álmaimat könnyűszerrel lőtte le vadászleséről pontos mondataival.
Éppen ezeket a pontos mondatokat szerettem benne, melyek az ész és az éji álmodás kegyes és jó elegyéből születtek benne, s ő úgy trónolt, mint a jól felkészült vadász finoman megmunkált puskával, míg az én tudatomból hömpölyögve hullámoztak elő a kerge vadak, kiket könnyű volt leteríteni, s nehéz feltámasztani, ha szíven találta őket az igazság sörétje. Szerencsére erdőm sűrűjében fürge vadak is éltek, kik időről-időről kijátszották a vadászt, vagy éppen a vadásznak tetszettek meg a holdfény homályában, ezt már nem tudhatom, így volt, hogy az építész, ki vadász volt, les és élesre töltött fegyver egyszerre, s a költő, ki sűrű erdő, vadak és félhomály, egészen eggyé váltak a gondolkozás vidékein. Egy ilyen alkalom lehetett mikor azt kérdezte tőlem ott a Köröndön, hogy „de miért kell a múltba visszanyúlnod?” – Szívem hevesen dobogni kezdett. Tudtam, hogy ez egyszerre csapda, s egyszerre lehetőség. A szecesszióra is gondolt, amit annyira szeretek, meg a régi írókra, akiknek sárga könyveit sokszor szívesebben veszem kezembe, mint a kortársakét. „A szecesszió, azért kell, mert akkor még tudott egymásról építész, festő, szobrász, költő, s ma véletlen, ha építész és költő egymás mellett ül, s közösen szőnek álmokat.” – Barátom széttárta karjait huncutul mosolyogva, jelezve, ím, most ez történik. Legyintettem, hogy ez véletlen, még ha nem is hiszek a véletlenekben, s éreztem a vadásznak találat ez megint. „A régi írók, Bródy Sándor, Krúdy Gyula, Ady Endre, meg azért, mert akkor még becsülete volt az irodalomnak, kenyér volt olvasni és fontosabb volt, mint inni, ha írt az ember. Azért mert a magyar nyelv szövetét nagy egészként vizsgálták ezek az írók, mert nem volt szégyen mondani is valamit, mert az írásnak becsülete volt. Nem mindenki gondolta így, de azok, akikről most szó van, a jó példákról, azok biztosan. Írni, írónak lenni életművészetet jelentett.” – Barátom azonban nem engedett ily könnyen menekülő utakra térni, ragaszkodott hozzá, hogy kérdésére válaszoljak, ezért mosolyogva, de határozottan megint feltette a kérdést: „Miért kell a múltba visszanyúlnod?” Tudtam, hogy nem csak a történetekre, a kutatásokra, az olvasmányokra, hanem a nyelvhasználatra, sőt a nosztalgiára is gondol. Vajon nosztalgia-e az, amely az embert hatalmába keríti, ha gyönyörködni tud Budapest régi épületeiben? Nosztalgia-e az, ha az ember időről-időre, mint egy mérték, mely alább nem érdemes, sőt nem szabad menni végigolvas egy Szép Ernő, egy Kosztolányi, egy Krúdy, vagy legfőképpen Bródy Sándor könyvet? Nosztalgia-e Szegeden az a pár tábla, ahol jelzik, hogy mily magasra jött fel a víz az egykori Nagy Árvíz idején, vagy tiszta emlékezet? Bármennyire anakronisztikus a képzet, én mégis látok egy szép láncolatot, az írók láncolatát, mely átnyújtózkodik a kicsinyes idők felett, s egymásnak nyújtanak fáklyát, fényt, mellyel be lehet, sőt be kell világítani az emlékezet tereit és utcáit. Nem elég archív fotókat, filmeket lejátszani, olvasni kell, mert a tanulás két legbiztosabb formája, még mindig a tapasztalat és az olvasás. És akkor azt mondtam neki, hogy úgy hiszem, a nyelv és a történetek, amiket használok, amiből én építkezem, amelyek az én köveim, az én sóderem, azokat a múlt tárnáiból, régi könyvek tavainak mélyiről kell kibányásznom, hogy itt a jelenidő kötőanyagjaival összeépíthessem őket, legfőképpen pedig a jövő lakóinak. Csak kicsit bólintott, éreztem, hogy ezt az érvet még nem teljesen fogadja el, s azt is, hogy a vadász célkeresztjében most ott a vad, ujja a ravaszon, s csak merő jóindulaton múlik, hogy lő-e, avagy sem. És ekkor kihoztak még egy kör fröccsöt, s én e pillanatnyi szünetben meg tudtam kérdezni, hogy „Mondd, csak, olvastad-e Krúdy Gyulának a Bródyról szóló könyvét?” – és ő elmosolyodott, az én vad gondolataim pedig szerteszökelltek a holdfényben.
Forró nyári estéken nem szabad nagyon megterhelni magunkat, de a lustaság csapdájába sem szabad esni. Tanulni kell ekkor is, finoman, gyengéden, szórakozva, emlékezetünkbe vésve a dolgokat, mert szerencsére, mint ahogy szép épületeink, festményeink, úgy szép könyveink is akadnak, melyek rámutathatnak a helyes ösvényekre. Arra gondoltam, hogy a múlttól szabadulni és abból tanulni szinte egy, arra, hogy a valaha Budapesten élt legnagyobb mesterekre emlékezni egyben útmutatás is lehet, meg nem csekély szórakozás olvasóknak és íróknak ezeken a forró nyári estéken. Ott van például az a könyv, Krúdy Gyula műve a „Bródy Sándor vagy a Nap Lovagja” című. Tizennégy részből áll. Ha minden este felolvasok egy részt, az éppen két hét. Ezt fogom tenni. Felolvasom, s akinek van kedve, tartson velem ezekre a tíz percekre, öntsön magának valami jó borból, és tanuljon, emlékezzen velem együtt. Megtisztelnek, ha velem tartanak.
(Krúdy Gyula összes műveit a Kalligram kiadó adja ki. A felvételeket a kiadó jóváhagyásával készítettük.)
