Tanárnő a Chronica Hungarorummal
1951 június elsején az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) az ország déli oldalán is (a nyugati után) kijelölt egy 15 km széles határsávot, a szovjet katonai vezetés tanácsára, a hidegháború és a "láncos kutya" Titóval, azaz Jugoszláviával megromlott viszonyok miatt, ahol kétsoros drótakadályt, aknazárat telepítenek. Három év alatt 90 zászlóalj-, 25 századvédőkörlet, 201 szakasz- és 146 rajtámpont, 963 hadműveleti akadálycsomópont, 513 figyelőhely és többszáz színlelt, az ellenség megtévesztésére szolgáló építmény nő ki az erdőből, mezőből. A háború, a kékcédulás választások, a kommunista hatalomátvétel után megbüntetett, nyomorgó ország óriási költségével épített erődrendszerét sose használták. Semmire. Nagy része eleve dilettáns, rosszul tervezett és kivitelezett, mint a korban szinte minden. Sok ma is ott rohad az erdőkben.
Ez a valóságunk. Ebbe a látványba mi is szépen bé vagyunk applikálva. Mi vagyunk a valóságunk Hogy az évtizedekre rögzült látványt elkenjem némiképp, a júniusi Bőség arról kell szóljon, kit szeretek, miért fontos.
Minden eredete ott bújik valahol a mélyben, csak nem vesszük tudomásul. Első (és utolsó) személyes találkozásom a Chronica Hungarorummal, életre szólóan ölt le. Tizenéves kamasz, akiben motoznak, és egyre nagyobb területet foglalnak el végérvényesen a hormonok, gyönyörű szőke, őzszemű magyartanárnő, aki szombatonként kerékpárra pattan, és viszi Nógrád vármegye közeli és távoli tájaira érdeklődő tanítványait – Horpácsra Mikszáthoz, Csesztvére Madáchoz, Gyarmatra Komjáthy Jenőhöz, aztán vonatra szállunk kedvezményesen, föl a Széchenyibe az Első Magyar könyvhöz. És múzeumokba, és mindenhová. A kerékpáros utak a legemlékezetesebbek, ahogy elöl lobog a szőke haj, ahogy csusszog a nyergen a bordó lastex-nadrág, benne a tanárnő gyönyörű feneke, körben tombol a mindig zölden harsogó Nógrád.
Vele, a tündéri tanárnővel érkezem a Chronica Hungarorumhoz (A magyarok krónikája). Ahogyan előadja érzéki szájával a hűvös teremben, hogy hetven levél. Mármint hetven levélből áll. Azonnal elhatározom, hetven levélből álló Nógrád-történelmet írok neki. És hogy az első nyomda.Az első nyomdász. Az elsőnél, ahogyan altján elhangzott, bezárt a fül, nem hallott tovább, minthogy az első igen fontos jószág a nyájban. A könyv 1473-as születési évszáma aligha fért a folyamatosan támadó destruktív szexuális ingerek melleé, az 1473. év olyan régen volt, talán igaz se volt. Ekkor még, ebben a tündéri kapcsolatban, amely részemről a legnagyobb jóindulattal se nevezhető tanár-diák viszonynak, eldőlt a sorsom. Olvastam, mint a hülye, éjszakánként paplan alatt, elemlámpa fényénél (anyám nyakon vágott volna, ha égetem a villanyt), hogy legalább olvasottságommal elkápráztassam, ha már mástól nem káprázik.
Mindenki tárol hasonlóan szikrázó tanárt, tanárnőt, aki az irodalom mellé sodródott. Így alakult, hogy amikor Hess András neve, az első magyar nyomda, vagy a Chorinica Hungarorum megjelenik vizualice, netán olvasott anyagban, halkan kondul odabent valami. Most éppen kong, és amíg kong, gyorsan elmondom, a Krónika a magyar nép történetét dolgozza fel a kezdetektől. A szerkesztő több szerző dolgozataiból applikálta össze (Kálti Márk, János minorita barát, Küküllei János Nagy Lajos életrajza). Eredeti példányszáma 240 db. Tíz példány élte túl az évszázadokat. Latinból magyarra fordított fakszimiléjét 1973-ban újra kiadták, de ahhoz nem köt semmi. Soha nem láttam, soha nem kerestem.
