Tér és irodalom - Vasárnapi levelek 102.

Ücsörgünk a Vörösmarty tér szélén, és tűnődünk vajon mi történhetett a magyar irodalommal? Miért ez a kellemetlen érzés, amit az ember szinte minden ilyen rendezvényen újra és újra átél, s miért bennünk a szomorúság, sőt szorongás ezt látván? Talán kissé szűk itt minden? Talán önmagába zárult a nagy költőről elnevezett tér? Sőt netán nevét is megváltoztatták? Mintha betéglázták volna a kivezető utcákat, s mi mind, itt maradtunk könyvestül, irodalmastul, magyar nyelvestül, tömegestül, s kint a világ pedig elsuhan. Rajtunk kívül ez úgy tűnt senkit sem zavar, s mint a törpék, melyek a téren lévő fákhoz vannak kikötve, szaladtak körbe-körbe a szerzők, néha pofára esve, néha repdesve, és szálldosva egójuk fényes szárnyaitól – egyhelyben, mégis mindörökké. A befalazott, lezárt téren azonban imitt-amott téglák esnek ki, s néhány nagy kísérlet, talán reménytelen, talán nem az, de zajlik, hogy a teret, a Vígtörpék terét, kinyissák a nagyvilág felé. Ezekről a nemes kísérletekről szeretnék írni most, nem a törpékről.
A Könyvhéten a legnagyobb dobás szerintem, természetesen egy hosszú és nagyon-nagy felkészültségű munka eredménye, s teljesen bizonyos vagyok benne, hogy okos csapatjátéknak köszönhetően jött létre. Már régebben észrevettem az első négy kötetet, mely ebben a sorozatban megjelent, s most a további kettővel megkoronázták az eddigieket. Simon Róbertnek és munkatársainak, továbbá a Corvina kiadónak köszönhetően a Fontes Orientales sorozat olyan dokumentumokat jelentet meg kiemelkedő finomsággal és szépséges köntösben, amelyek a Kelet értelmezéséhez, olvasásához, beutazásához nem csak újabb színt adnak, hanem a gyökerekig érnek. Az első négy kötet az Intelmek Könyve, a Puránák, az India csudálatosságai, és Ibn Fadlán utibeszámolója a Volgai bolgárok földjén tett útjáról, már éppen eléggé meggyőző volt ahhoz, hogy rajongjak ezért a sorozatért. De mindazok, akik szeretik az igényes irodalmat, az orientalisztikát, a misztikus Keletet, sőt, akik tanulni akarnak Ázsiáról, s meg akarják érteni saját történetünket is, azoknak mindezen könyvek kötelezőek. Ami az első pillanattól több itt, mint egyszerű kiadása a régi irodalomnak, az a hihetetlen figyelem és szakértelem, amellyel külcsínre és belbecsre egyaránt odahatottak. Nagyon jó ez a sorozat, nagyon szépek ezek a könyvek, hihetetlen kincsekkel bévül. Azt hittem nem lehetséges ezt tovább fokozni, de a Könyvhétre megjelent újabb részlete a sorozatnak (az apokrif Péter-apokalipszis) és az Iszlám kulturális szótár, mely mindent vitt. A könyvhét legjobb sorozata a Corvina kiadónál van – ebben egészen biztos vagyok.
Ugyancsak figyelemre méltó, hogy végre ismét napvilágot látott egy Kemény Katalin könyv, amelyben sok értékes és új anyag mellett, szerepelnek fotók, versek, és sajnos már másutt közölt tanulmányok, legtöbb esetben azonos töredékességgel. A könyv olyan, mintha egy amfora volna, melybe hétféle anyagból, hétféle ruhából szórtak volna bele foltokat, s a tépett rongyokból az olvasó csak sejtheti, hogy milyen csodálatosan szépek lehettek egykor ezek a fátylak egészben, s mily ragyogó a hölgy, ki szőtte és viselte őket. A könyv címe: Hét fátyol.
Kemény Katalin férje, Hamvas Béla emlékére adott ki egy kisebb válogatást a Nap Kiadó, melyet az egyik legfinomabb érzékekkel és a témában legnagyobb tapasztalattal megáldott szerkesztő, Ambrus Lajos rakott össze. Az „Emlékezet”-jegyében felépített sorozat lassan könyvtárnyi terjedelmű, s kissé olyan, mint egy szép sírkert, ahol a fejfákat nem csak olvasni, hanem kinyitni és lapozni is lehet. Talán nem ártana, ha ez a sorozat minden középiskola könyvtárában, teljes egészében megtalálható volna, s valahányszor csak egy szerzőről szólnak – levehessék a polcról, átnézhessék e könyveket. Akár a Hamvas Béláról szólót, akár a többit, mint amilyen például a Hunyady Sándoros. Ki tudja ma a középiskolákban, hogy ki volt Hunyady Sándor?
Mindez tehát a múlt, s igen-igen sokat ki is hagytam a figyelemreméltó könyvek közül, s e kis írás végén még egyszer szeretnék a távoli múltba nézni, mintegy viszonyításként, de mégis mi van a maiakkal? A mai magyar szépirodalom bezárult saját köreibe. Költészetben számomra két kimagasló kötet jöhet számításba Varga Mátyás Hallásgyakorlatok és Fenyvesi Ottó Halott vajdaságiakat olvasva című kötete. Több mint figyelemre méltó Halmosi Sándor áldozatos műfordítói munkája, amelynek hála Hodjak versei magyarul is olvashatók, s nem mellesleg a fordító maga is publikálta saját verseit a Gileádban. Ennyi. A többi? Egyszerűen bezárult vagy öncélú. Szombat éjjel még éppen összefutottam Balázs F. Attilával, aki Kortárs román költők antológiáját adta ki, de bevallom erre még nem volt időm, mindenesetre a műfordítás, a kortárs műfordítás fontossága nem eléggé hangsúlyozhatóan fontos.
A történettudomány és a memoár metszetében áll John Lukács új könyve, melynek bemutatóján olyan szépen hallottam beszélni valakit a múltról, ahogy mindig is képzeltem, hogy íme: így kell láttatni a történelmet. John Lukács fogalom, s Magyarország egyik közös kincse. Van egy közös barátunk, akinek egyszer azt mondtam, hogy nyomtatni fogok egy pólót, amin az lesz a szív felett, hogy „Tájvédelmi körzet – óvja, védje környezetét!” – s ezt költőknek fogom adni, hogy senki ne bántsa őket. Nos, akkor barátom javasolta, hogy inkább sapkára rakjam, mert a költők szíve összetörhet, de az eszük nem szabad, hogy elmenjen! Most utólag még azzal is felülbírálnám nézeteim, hogy ezt a sapkát és pólót nem csak költők kapnák meg, hanem John Lukács is, mert olyan fontos nekünk léte, munkássága, mint hazánk legszebb tájai, legféltettebb kincsei. Általa ugyanis jobban értjük nem csak őt, nem csak a világot, hanem önmagunkat is.
Végül – nem kevés dolgot kihagyva -, amint ígértem visszatérek a múltba, amely örök jelen kéne, hogy legyen. Egy kicsi könyvkiadó, a Státus, Csikszeredában valami egészen elképesztő és nagy munkának adott teret. Verses, és valóban irodalmi értékű fordítását jelentették meg az Upanisádoknak és a Mahábháratának. Sajnos ez nagyon kevés embert hoz lázba, engem például igen. Az óind irodalom kincsei néhány fordításban már megjelentek, de sosem az eredeti metrumot követni próbáló, a magyar nyelvbe az ind-poézis finomságát beoltó munkákban, vagy ha igen, az esetek többségében elfogult munkákról beszélhetünk. Kivétel csak a Ramájana néhány fordítása volt, illetve Baktay Ervin Bhagavad-gítája. A vallásos közösségek jelentőségteli munkája, mely ezeket a műveket fordítja és kommentálja tiszteletreméltó, de magyar nyelven legtöbbször prózai. Éppen ezért talán számukra sem mellékes, ha valakik, mint a jól ismert Vekerdi József és a sajnos kevésbé ismert, de gyönyörű munkát végzett Szerdahelyi István az említett művek verses fordításával jelentkezik. Az egyszerű, puha kis könyvecskékre véletlenül lettem figyelmes. Összesen öt darabot hoztak belőlük a Könyvhétre. Nem számítanak nagyobb érdeklődésre. Ezért (is) mondom, hogy szűk ez a tér nekem, s remélem, hogy nem bántok vele meg senkit.