Gömöri György: Mitől koszorús a költő?

Angliában 1668 óta létezik egy tisztség, aminek van ugyan neve és bizonyos javadalmazása, de feladatköre csak nagyon bizonytalan és halványan meghatározott.  Poet Laureate, vagyis „Koszorús Költő” a tisztség neve és birtokosát maga az uralkodó jelöli ki, minden különösebb indoklás nélkül. Emiatt aztán az eddig tizenkilenc Koszorússá kinevezett poéta közt vannak az angol irodalom olyan kiemelkedő alakjai, mint Dryden, Wordsworth, Tennyson vagy az ujabb időkben Ted Hughes, de akadnak olyanok is, akik olyan jelentéktelenek, hogy nevüket még a részletes irodalomtörténeti kézikönyvek sem tartják számon. Mert tudnivaló: az állam hiába díjaz és nevez ki magának kiválóságokat, ha azok egyszer a „szakmán belül” nem örvendenek elismerésnek.
Mindez azért lett most aktuális, mert Andrew Motion, a jelenlegi brit Poet Laureate hamarosan lemond címéről és akkor új Udvari Költőre lesz szüksége az Egyesült Királyságnak. A „Koszorús” kötelességei közé tartozik ugyanis a mindenkori királyi család eseményeinek megéneklése: királyi születések, esküvők és halálesetek versbe-faragása. Ha a költő nem felel meg feladatának, nem fogják lefejezni, de még a Towerbe sem csukni – az ú.n. Dicsőséges Forradalom (1688) óta a királyi családnak erre nincs joga, illetve hatalma. A poéta fizetése nem különösen magas, bár az illető bizonyos mennyiségű – királyi pincéből való! – borokat fogyaszthat, s erre egyes borkedvelő költők szivesen igényt tartanak. Valaha ez a tisztség olyan kiváltságokkal járt, mint a ruha színe: az uralkodón kivül csak a Koszorús viselhetett egyszerre hét színből álló öltözetet. De ezért a kiváltságért sohasem tolongtak a költők – Rudyard Kipling például, akinek állítólag felajánlották, hogy legyen Koszorús, kerek-perec visszautasította az ajánlatot, mondván, hogy neki az állam ne szabja meg, miről írjon.
A Royal Society of Literature folyóiratában most vita indult arról, szükség van-e egyáltalán Koszorús Költőkre. A négy hozzászóló közül Wendy Cope, humoros versek népszerű szerzője, azt gondolja, erre nincs manapság szükség, különben is, a legtöbb költőnek nem tett jót, hogy autentikus (Múzsától ihletett?) versek mellett rendelésre is kellett írnia, mert végülis mi az ördögöt lehet írni arról, ha egy királyi herceg születik, vagy egy királyi sarj pompás esküvőt tart, hiszen házassága pár év múlva úgyis válással fog végződni? Mások szerint újra kellene fogalmazni a Laureate feladatkörét, mert bár a költőkre általában nem figyelnek az angolok, egy ilyen címmel ellátott költő sokkal nagyobb súllyal léphet fel az irodalom, ileltve az iskolai irodalom-oktatás érdekében.
De a hozzászólások közül nekem a már idős és súlyosan beteg Edwin Morgan, skót „Makar”, vagyis az első skót nemzeti koszorús költő mondandója keltette fel a figyelmemet. Morgan a magyar költészet jeles fordítója, pár éve kis József Attila-kötetet adott ki, de sok más költőnket is fordította Petőfitől Illyésig. Nem tudom mennyire királypárti, de az biztos, hogy költészet-párti, mert itt a Poet Laureate tisztségének folytatása mellett foglal állást. Ezt azzal indokolja, hogy „jó lenne az embereket arra emlékeztetni, hogy a költészet még létezik és van szerepe”, s hogy a költő néha nemzetének fontos hangadója, szószólója is lehet. Morgan itt történelmi példával él és – Petőfi Sándorra hivatkozik! (Kicsit általánosítva, mert arról beszél, Petőfi a magyarokat „az orosz és a német iga alól” akarta felszabadítani – orosz elnyomás, mint tudjuk, 1849-ben csak egy hadjárat erejéig érvényesült). Viszont kiemeli a „Nemzeti dal” jelentőségét és mozgósító erejét: „Ez arra emlékeztet, hogy a nemzeti költészetnek nem szabad egyetlen különleges politikai eszméhez ragadnia”, hanem azt kell kifejeznie, hogy egy nemzet milyen szerepet szán magának a világban, mit akar elérni. Morgan nem bontja ki tételét, hiszen például Petőfi Sándor két dolgot akart egyszerre, de ebből egyik sem valósulhatott meg teljesen: magyar függetlenséget, amelyik a haladást, végső fokon a világszabadságot szolgálja. És helyette mit kellett 1849 nyarán keserűen megállapítania: „Európa csendes, újra csendes – elzúgtak forradalmai!” Mégis, nekem legalábbis jólesik, hogy amikor a költészet társadalmi szerepéről van szó, 2008-ban egy jeles skót költő angol folyóiratban olyan magyar költőre hivatkozik, akinek versei egy teljes évszázadon át megmaradtak, hatottak és politikai cselekvésre ösztönöztek Magyarországon.