Szabó Magda - és a múlt
A kortárs magyar próza református nagyasszonya volt. Minden regénye a polcon sorakozott, az Őzön és az Abigélon, a Régimódi történeten át a Megmaradt Szobotkának-ig. Szabó Magda anyám nagy kedvence.
(Jut eszembe, ki emlékszik Szobotka Tiborra? Pedig hát az ÉS tele volt vele, József Attila-díjas, az irodalomtudományok kandidátusa. Elhangzott a neve az elmúlt tíz évben? Nem találkoztam szöveggel, ahol irodalmai munkásságára hivatkoztak volna visszamenőleg. Az irodalom hűtlen szerkezet. Napi szerkezet. Az írót leveri lábáról az élet, rákaparják a földet, a pap elzengi lózungjait – ezt nevezik finoman halálnak Palócföldön – a maradók lenyomnak néhány égig hangzó nekrológot, kalap, kabát. Egy versenytárssal kevesebb.)
Anyám, ha beszélt, amikor megnyílt a rejtélyes és felfoghatatlan múltról, többnyire olvasmányélményei indították. Egyébként nálunk soha senki nem beszélt múltról. Horthy-korról, negyvenötről, ostromról, Rákosiról, Nógrádi elvtársról, aki felszabadította Nógrád megyét, ötvenhatról véletlenül sem. Alig érthetó, miközben Szabó Magda maga a múlt. A régi Debrecen. A polgárvilág. Szépen a régi szép világról. Talán Szabó Magda modora a kulcs, ami rányitott anyám titkos rekeszére, engedte, hogy belássak.
Futó beszélgetés egy öreg irodalomtörténésszel
Polgárvilág, polgárleánykák a történelem és a szerelem viharaiban. Nem volnék őszinte, ha azt mondanám, rajongó olvasója vagyok. Tudom, ott áll, várja a rászánható időt, de világéletemben széles sávon olvastam, a belső íven bonyolult architektúrájú, nyelvileg izgalmas írók. Nem csendes, hosszú történetek. Hogy hol található Szabó Magda helye a XX. század magyar irodalmában, kérdezem öreg irodalomtörténész barátomat, aki ül az ablakban, ahonnan a folyamatokra lát, és figyel.
A dolog közel sem olyan egyszerű, mint látszik, mondja. Ami ma Szabó Magda, nem független a kortól, amelyben élni, dolgozni kényszerült. Képzelj el egy gyönyörű nőt, aki harminckét éves koráig úgy tudta, hogy ő valaki. Nem mellesleg reményteljes író, megkapja a Baumgarten-díjat. Aztán másodrendű állampolgárrá minősítik vissza, a munkahelyéről, a minisztériumból kivágják, mehet tanítani. Eltelik tíz év, és ő tíz év alatt megtanulja, merre hány méter. Tíz év alatt a leggömbölyűbb önérzet is csorbul. Ír tanítás közben, az író írjon. Jön ötvenhat, és a következmények. Szabó Magda messze kint a történésekből, mint Nagy László is, Nagy László Bulgáriában, szerencséjére, mert a történések akaratlanul is elsodorták az írókat, haja szála se görbül. Ötvenhat után ötvenhét, Aczél elvtárs és a csapata kidolgozza az új irányelveket a három T-ről, jönnek a bűnbánó aláírások, az írók mea culpáznak. Nem mindenki persze. A fontosabbak harmada becsukva, éppen akasztófa vár rájuk, másik harmada beint Aczél irányelveinek, a harmadik harmada elhúz nyugatra. Az irodalom erodál. Jöjjenek az újak. A kapuk kitárva. Aki felfogja, miről lehet, miről tilos írni, akár kamionnal is érkezhet. Szabó Magda megtanulja a leckét, ötvenhétben-ötvennyolcban kamionnal indul.
Hogy érted?
Három lányregénnyel rombol be a kapun, amelyeket úgy értelmezhetünk, a múlt mocskos, zavaros, a polgárság hamis, hazug világának vége. Ezek a Zsófika, a Freskó és az Őz. A hatalom rábólint, hogy a múlt eltörlésében részt vegyen mellettük az osztályidegen írónő. Azonnal József Attila-díjat kap, íróvá szentelik. Ötvennyolc és hatvan közt kilenc kötete jelenik meg. Az írónak el kell döntenie, paktum, vagy pedig költözik. A miliő nem kínál harmadik utat.
Anyám mindig bőgött, amikor az Őz című regényt olvasta.
Hogyne. A szeretetlenség regénye. Az átkosban nem volt szeretet, csak a kíméletlen kapitalizmus, de a szocializmusban legfőbb érték az ember, mindenki szeret mindenkit. Nem túl bonyolult. Szabó Magda kifejezetten olvasóbarát. Tudja, hogy az olvasó történeteket akar, magára, családjára, szüleire, a gyermekkorra akar ismerni. Amin meghatódhat. A proli ugyebár nem olvasott. Szabó Magda kezdetben a szilánkosra pofozott polgári osztály írója. Nagy ráhagyással százezer embernek írt. Miután a külföld felfedezte, ez akár egymillió olvasót jelent. Kitalált egy formát, és végig azt nyomta. Nem túl bonyolult, a forma, amit működtet, de hatékony, a televíziós szappanopera első irodalmi köntösbe öltöztetett változata. Belátsz egy család életébe. Nem rendítette meg, hogy a kritika nem szerette, hajszálnyit nem változtatott stílusán a posztmodern tombolása alatt, húzza a szerelvényt, húzza és tolja évtizedek óta.
A Katalin utca teleszórva fontos felismerésekkel, félelmetes mondatokkal.
Igen. Minden regénye új ablakból nyit a családra. Talán a férjéről szóló kötet (Megmaradt Szobotkának) az első jelzőkő, ahol a halál, az elmúlás, a születésével halálra ítélt ember viszonyrendszere határozza meg a szöveg hangulatát. És nem mellesleg telnek az évek, idősödő író nem erőlködik, hogy megrendítsen, egyszerűen megrendít, mert az idősödő olvasó egyre többet gondol a halálra. Itt van például ez: "Mindenkinek csak egy olyan valaki jut, akinek a nevét elkiálthatja a halál pillanatában". Gondolkozz a tiéden. Én is ezt tettem.
Kinek ajánlanád születésnapján Szabó Magdát?
Senkinek. Szabó Magdához mindenki eljut előbb, utóbb. A legvadabb modernista is. Berántja egyik regénye, aztán végigolvassa a többit. Talán kórházban. Szanatóriumban. Esős, hideg nyáron.
Szabó Magda (Debrecen, 1917. október 5. – Kerepes[1], 2007. november 19.) Kossuth-díjas magyar írónő, műfordító.
Művei
Bárány (versek, 1947)
Vissza az emberig (versek, 1949)
Ki hol lakik (verses képeskönyv, 1957)
Mondják meg Zsófikának (ifjúsági regény, 1958)
Freskó (regény, 1958)
Bárány Boldizsár (verses mese, 1958)
Neszek (versek, 1958)
Marikáék háza (verses képeskönyv, 1959)
Sziget-kék (meseregény, 1959)
Az őz (regény, 1959)
Vörös tinta (filmforgatókönyv, 1959)
Disznótor (regény, 1960)
Álarcosbál (ifjúsági regény, 1961)
Születésnap (regény, 1962)
Pilátus (regény, 1963)
A Danaida (regény, 1964)
Hullámok kergetése (útijegyzetek, 1965)
Tündér Lala (meseregény, 1965)
Eleven képét a világnak (drámák, 1966)
Fanni hagyományai (dráma, 1966)
Alvók futása (elbeszélések, 1967)
Mózes egy, huszonkettő (regény, 1967)
Zeusz küszöbén (útijegyzetek, 1968)
Katalin utca (regény, 1969)
Abigél (ifjúsági regény, 1970)
Ókút (regény, 1970)
Kiálts, város! (színmű, 1971)
A szemlélők (regény, 1973)
Az órák és a farkasok (drámák, 1975)
Szilfán halat (összegyűjtött versek, 1975)
Az a szép, fényes nap (színmű, 1976)
Régimódi történet (regény, 1977)
Kívül a körön (esszék, kritikák, 1980)
Erőnk szerint (drámák, 1980)
Megmaradt Szobotkának (emlékezések, 1983)
Béla király (dráma-trilógia, 1984)
Az ajtó (regény, 1987)
Az öregség villogó csúcsain (műfordítások, 1987)
Záróvizsga (esszék, tanulmányok, 1987)
A pillanat (Creusais) (regény, 1990)
A félistenek szomorúsága (esszék, tanulmányok, 1992)
Szüret (drámák, 1996)
A lepke logikája (publicisztikai tanulmányok, 1996)
A csekei monológ (monodráma, 1999)
Mézescsók Cerberusnak (elbeszélések, 1999)
Merszi, Möszjő (publicisztikai írások, 2000)
Für Elise (regény, 2002)
Békekötés (hangjátékok, 2006)
