A lopás esztétikája és etikája – Tárca az Esterházy-vendégségről néhány tolvajlással

A zseniális tolvaj tulajdonképpen egy tökéletes szemfényvesztő, aki inkább tekinthető bűvészkedő művésznek, mint köztörvényes bűnözőnek. A díszletek produkcióvá avathatják lopását, elfedhetik a mozdulatot, amely egy másik ember szellemi termékét formálja sajáttá. Nincs ez másképp Esterházy Péterrel sem, aki zseniális művésze a vendégszövegeknek, kitanult ismerője az ezt felkaroló irodalomelméleti irányzatoknak, és vaskos köteteket hozó évek alatt tökélyre fejlesztette bűvészi hajlamait. Múlt héten azonban ismét fellángolt a vita: mi lehet (ha egyáltalán létezhet) az idézés szabadságának határa a szépirodalmi művekben?

Az elmúlt évtizedben számos filosz kezdett elszánt szövegnyomozásba, hogy felderítse: mit, hogyan és honnan fuvaroznak a Fuharosok. Akadt olyan, aki katonaéveiben az átemelt részek eredetijének kilencvenhét százalékát megtalálta és végigböngészte, és volt olyan, aki csak egy egyetemi szemináriumot szánt erre, nem is ok nélkül. Először azonban Forgács Zsuzsa kérdezett rá a lopás posztmodern esztétikáján túl a probléma etikai vonatkozásaira. Jól tette, főleg annak fényében, hogy a Harmonia Caelestis angol kiadásában már a regény külföldi szerzőktől származó vendégszövegei hivatkozással együtt jelentek meg a jegyzetekben. Mit is jelent ez?

Valószínűleg azt, hogy nálunk szerencsésebb kultúrpolitikai helyzetben lévő irodalmi közegek megkövetelik a hivatkozást, azaz a lopás posztmodern esztétikája mellett ugyanolyan fontossá vált annak etikája is. Nem történt ez másként Németországban sem, ahol egy Sigfrid Gauch nevű szerző saját regényének átemelt fejezetére bukkant a HC német fordításában. Az eset pikantériáját fokozza, hogy az említett kiadás megjelöli Gauch könyvét forrásként, így az írónak etikai kifogása a vendégszövegként beemelt rész terjedelme miatt lehet. Arra kaphatjuk fel a fejünket, hogy posztmodern és hivatkozás ide vagy oda, a német szerző fejében erősebben van jelen az átemelés esztétikai értelmezésénél annak etikai oldala. Magyarán mondva: olvasatában Esterházy egy gonosz, más tollával ékeskedő tolvaj, bármilyen ügyesen csinálja is.

Majd belekeveredett a vitába Terezia Mora, Esterházy regényeinek német fordítója, vele együtt az MTI és néhány irodalmi folyóirat, amely főleg a központi hírre támaszkodott. Ügyes retorikával védik a mi kutyánk kölykét, aki manapság inkább falkavezér, és érvelésükben szinte lesajnálják Gauchot, aki felhozta régi sérelmeit, és újra rákérdezett egy ismét aktuális problémára, melyen a magyar sajtó legfeljebb gúnyolódik, minthogy érdemben foglalkozna vele. Érdemes lenne, mert így továbbra is úgy néz ki, hogy a posztmodern esztétika legitimálhatja a parttalan átemeléseket, ha úgy tetszik (egyes olvasatokban) a lopást. Erről Esterházy nem beszél, inkább csak terel legutóbbi, MTI-nek adott nyilatkozatában.

Mi pedig elgondolkodunk: ha már ennyire megengedő irodalmi közegben élünk, ahol bárki kedvére idézhet esztétikai céljainak megfelelően, Weiner Sennyey Tiborral a könyvhétre megjelentetjük a Fuharosokat saját nevünk alatt. De mivel lopott áruval nem szívesen ékeskedünk és kereskedünk, ezért inkább valami esterházyasabbat veszünk célba, talán a Semmi művészetet. Csakis azért, hogy olyan eszeveszetten posztmondernek legyünk, meg egyébként is unjuk már az egyetemen reánk tukmált hivatkozási kényszert, ezért ez egyszer istenigazából írók leszünk, jól bevált recept alapján. De majd amikor közeledik a siker, és a könyvhét szenzációjaként beharangozott kísérlet naggyá teszi nevünket, érződni fog, hogy ez semmi: bűvészet.

Weiner Sennyey Tibor ötletét és címjavaslatát lopta Sultanus Beatus

(De így már valóban nem olyan izgalmas, hogy kiírtam)

A bevezetőben szereplő kép forrása: www.origo.hu