Bölcsészléten innen és túl – Tárca a fehér hollókról

Annyi a bölcsész az irodalom háza táján, hogy lassan kirakhatnánk a táblát: belépés csak szakirányú diplomával. Nincs ezzel semmi baj, az irodalom nagyrészt szakma, és mint ilyen: kitanulható. Ennek ellenére évtizedek óta nagyon kevés az olyan egyetemi szeminárium, melyen a literatúra bármely kevésbé tudományos területébe belekóstolhatna a hallgató. Vannak persze kivételek, mint Darabos Enikő egykori kritikaírás kurzusai a szegedi egyetemen vagy Tillmann József kreatív írás gyakorlatai Budapesten. Nem is beszélve Odorics Feri fürdőben tartott szemináriumairól, melyek megmutathatták a hallgatóknak: nem csak a tanterem lehet a felsőfokú szövegolvasás tere. Megbecsülendő kísérletek, melyek azt a reményt keltik, hogy a tudomány után is van élet, pontosabban: éppen ott van.

Az irodalmi szakma azonban elböcsészesedett, amely előnyére is válhat az adott területnek, ha a próza- és versnyelv nem válik öncélú szellemi erőfitogtatássá és elméleti irányzatok laboratóriumává, mint ahogy gyakran a kritika műfaja jelesre vagy gyenge közepesre megírt szemináriumi dolgozattá. Ez is mutatja, hogy mily óvatosan kell bánni a szellemi apparátussal, megtalálni a helyét az életben és az irodalomban, a kocsmában és a hálószobában.

Ez a folyamat azonban minden áldásával és áldatlanságával kíváncsivá is tesz. Milyen különbség van bölcsész és nem bölcsész író, irodalmár között? Bár lehet, hogy ez a megkülönböztetés is csak almazabáló voltomból adódik (ti. gyakran így emlegettek minket más karok hallgatói). Hogyan írnak azok az emberek, akik elkerülik az összekacsintásokat, melyekből Foucault tekintete sújt le a kívülállóra? Milyenek azok az alkotók, akik kitűnően érzik magukat a szakmában Gadamer és Barthes nélkül? Ők lennének a tiszták, mi pedig a tisztátalanok? Kívülállónak érzik magukat vagy büszkék különcségükre?

Erre gondolok néha, amikor Lázár Bence András szegedi orvostanhallgató verseit olvasom, aki a magyar irodalmi folyóiratok líra szekciójának egyik legtermékenyebb alkotójaként úgy emlékezik apjára, nagyapjára, hogy a bölcsészek megnyalják utána mind a tíz ujjukat. Miért nem ír például a boncolásról, vagy az orvostanhallgatóságról? Na jó, az ő dolga.  Sorolhatnám még a példákat, az ország matematikusától, Esterházy Pétertől kezdve, de inkább saját postafiókomba nézek, és találok ott egy levelet, melyet egy fiatal, de nálam jó tíz évvel idősebb kritikus írt. Azt kérdi félénken, hogy nem jelent-e gondot a lapnak a végzettsége, illetve annak hiánya, vagyis nem kerülgetve a lényeget: nincs diplomája.

Tízperces értetlenség után azt válaszoltam kissé maliciózusan, hogy ma már gyakran előnyt jelent a szakma ezen területén, ha valakinek nincs diplomája, vagy gyorsan túlteszi magát azon, hogy van. Így nem kell megkérni, hogy fogja vissza szövegében (ez is mennyire bölcsészkifejezés!) a számos elméleti megközelítést és szakszót, amit belészuszakoltak az évek alatt, mert a kritika csak így nyithat az olvasó felé. Anélkül, hogy elveszítené erejét, szakmaiságát, önállóságát és lényegét: tájékoztatást a mű erényeiről, gyengéiről. Persze, csak ha feltesszük, hogy az irodalmi lapokat nem kizárólag a szakma olvassa, és hogy tényleg létezik középút.

Másrészt pedig, folytattam a választ, egy szöveg csakis önmaga alapján ítélhető meg, nem pedig a szerző végzettsége, hovatartozása, világnézete után. Az első és a második, reményre okot adó vagy éppen kiválóan sikerült próbálkozás alapján, amely után kialakul az írásokon érződő szerzői szexepil.

Hétről hétre kiváló kritikákat kapok bölcsészektől és nem bölcsészektől, és mivel magam az előbbi kategóriába tartozom, mindig félek, hogy elfogult vagyok. Ezért esik jól egy-egy fehér holló, aki szárnycsapásaival nyitogatja a szemem. Ha pedig úgy érkezik, mint az előbbi ritka, félénk turista, megkérdezem: mit mondana el magáról. Öt lányom van – válaszolja. Ennyi elég is, mert látom: szépen írja az életét.