A PRÓZA FOTOGRÁFUSA – MÉSZÖLY MIKLÓS: ANNO

Száz éve született Mészöly Miklós. 2001-es összeállításunkban Mányoki Endre, Ambrus Lajos és Thomka Beáta vázolják fel az író portréját.

Mészöly Miklós

Anno

(Albumkép a régi időkből)

Nehéz elképzelnünk Budát 1698. október huszonhatodikán este kilenc óra felé (tizenkét évvel azután, hogy a törököt végre sikerült kiverni az ország fővárosából) – de azért bizonyos részletek elég jól rögzíthetők. Gondoljunk Kumria rác apácára. Ez a se szép, se csúnya teremtés egy szétdúlt jégverem mellé kuporodik le bedagadt szemmel, nem messze Szolimán császár kedvenc pihenőhelyétől, a meleg vizű Velibey fürdőtől, és görcsös erőlködéssel nyög, az öklét egyre mélyebbre dugja a szájába. A jégverem környéke cserbenhagyott csatatér. Indokolatlan földtúrások, árkok, parázsló szemét, trágyába taposott dzsámi imaszőnyeg, egy mésszel leöntött, megcsonkított dzsidás (itt rekedt lombardiai szökevény, a várost fölszabadító Lotharingiai Károly zsoldosai közül). S valami nem szűnő rágcsálás, nyüsszögés. Patkányok. A nádtörmelékes jégverembe gőzölgő víz csurog, a Velibey fürdő kénes gyógyvize. Mindez a szokottnál élesebb most, pedig sötét van, senki nem látja. Bocatius kassai polgármester szerint (aki a rózsakeresztes mozgalommal is tartja a kapcsolatot) egy látvány adott esetben annyira erős tud lenni, hogy többé nem is mozdítható el. Gondoljunk Kumria rác apácára.

Látnunk kell a kékesfekete darócból készült bő szoknya-köpenyt, ami majdnem bokáig ér; a dzsidaszigonyból kikalapált vaskeresztet a mellén; a szurkozott ladikkötelet a dereka körül; lábán a kenderkócba csavart ormótlan fapapucsot. Máshonnan tudjuk, hogy pontosan ilyen papucsot hordanak azok a lelkes hadikurvák is, akik néhány évvel előbb még a törökbarát Thököly rongyos kurucai közé sodródnak, s a felkelés zászlaja alatt végzik a munkájukat, eltökélt gyűlölettel a császáriak iránt. Mikor a felkelés leverése után a kurucok többsége a császáriakhoz pártol, és ott harcol vitézül, lelkesen oda is követik őket, hogy változatlanul az igaz ügyért tehessék szét a lábukat; csak most a törökgyűlölet a döntő. Kumria azok közé tartozik, akik nem értik pontosan, hogy az ilyesmi mért természetes. Sőt nem is tudja követni az érveket, ha azokhoz rögtön egy másik tapad. Jobban szeretné, ha mindegyik gondolat megállna, akár napokra is, és egyedül világítana, mint egy csillag. De ez nagyon ritka. Így a fapapucsnak sincs különösebb jelentősége, egyszerű véletlen segítette hozzá gyerekkorában. 

A lábbeli eredeti tulajdonosa Hayvas Anna Mária örmény gyermekelemésztő. A városbíró Neander János Beatus két éjszakát tölt kettesben a fiatal leányanyával, hogy megpróbálja rávenni, térjen át katolikus hitre. De nem jut eredményre. Hayvas olyan németséggel beszél, amit esetleg egy görög-zsidó mészáros ért meg, aki kunsági pásztorokkal alkuszik örményül, akik viszont török szavakat kevernek a magyarba, hogy Constanzot, a cseh vásárbíró legényét megtévesszék: nem elhajtott marhákról van szó. A rábeszélés során még az sem derül ki világosan, hogy Hayvas vajon nem katolikus-e, aki csak azért szidalmazza a pápát, mert nem segített neki, hogy a déli városkapun még időben megszökjön. Először hegedűvel fényesítik meg: nyakát és a két csuklóját fogják össze vassal, mintha tényleg hegedülne. Erre három napot szánnak a piactéren, ott láncolják hozzá egy kőoszlophoz, melyen még olvasható a török felírás. A harmadik nap két tanú jelentkezik a városbírónál, hogy az elmúlt éjszaka megszólalt a hegedű Hayvas Annán, és gúnyosan egy szent éneket nyiszogtatott. A bírák erre úgy változtatják meg az ítéletet, hogy akasztás után, a bitófával együtt, el is kell égetni Hayvast. Kumria teljesen tudatlanul téved aznap a piacra. A délelőttöt a vár egyik szétlőtt kápolnájában tölti, és a kőtörmelék alól színes üvegdarabokat gyűjt kupacba. Amikor a térre ér, Hayvas éppen arra vár, hogy fahasábokkal is körberakják a bitófát. Amennyire lehet, megpróbál a közelébe férkőzni. Előbb négykézlábra ereszkedik, aztán hasra, majd az arcát csapkodja a földhöz, amíg vérezni nem kezd. Hayvas akkor vágja a fejéhez a fapapucsát, és eszelős dühvel köpköd: „Kis török szar! Rác fattyú! Menj, nyald ki a kurucok! Hurenwachter Hundstoff! Enyém kislány kaptam Szent Sebestyén! Ő vitte magával!”

Kicsit késve, közel száz év múlva kerül rá sor, hogy a jégverem helyén a budai tanács valóban egy Szent Sebestyén-szobrot állíttat föl, az ismeretlen származású félvak kőfaragómester, Timoteus Lukács alkotását. A szobor nagy sikert arat. Az ünnepségen megjelennek a céhek veteránjai, Koll Miklós vezetésével a pesti háztulajdonosok küldöttsége, Mednyánszky Pál kancelláriai tanácsos, Gianone olasz stukkátor, a prágai Kovenné Eleonora Margit budai bába, Kreuzer Domokos osztrák Domokos-rendi megbízott, a horvát Vatula János Jakab harmincadhivatali ellenőr, Wodar Sztoján vízhordó, Bacharach komáromi zsidó kereskedő, Vicsay Istók bigámus, Tamás páter vízivárosi vikárius, Szabó Mihók egyszerű foglalkozás nélküli magyar, Diamanti, a görög, Felsárosy Kis Pál feljelentő, Gelka, az ortodox rác, a francia Gerardin Mihály János tabáni kirurgus és halottkém, Elias S. Henrico lombardiai karmelita, a sváb Leisterné Susanna Cathrina (a szintén sváb Holtzmann Konrád budai hóhér özvegye), Molitor, az oláh gyermekbarát sarlatán, Kovács István cigánybíró, Kartigám, kikeresztelkedett török lány és még számosan mások. Java részük már nem közvetlenül van jelen az ünnepségen, csupán a gyermekeik és unokáik révén, de azért így is biztosan fel lehet ismerni őket. És valamennyien izzadnak a májusi napsütésben. Az eget csapatostul lepik el a sirályok, s helyenként úgy összepréselődnek, mint egy összegyúrt felhő, amiből nem lehet többé sirályként kirepülni. 

Valószínű, hogy Kumriának tetszene ez a kép, ha éppen nem volna távol. Még nem egészen nyolcéves, amikor Buda ostroma megkezdődik; és már ő sem annyira szűz, mint egy évvel korábban, mikor a szomszédjuk, az orgazda Sib Gezi a hüvelykujjával próbálja ki, hogy mennyire tud tágulni a nyílása. Kumria nem emlékszik, hogy mennyire, csak arra, hogy a levegőt fulladásig árasztja el az orgonaillat, s a várból lehallatszik a janicsárok éneke. Most lemezvékony fények látszanak a Dunán; de változatlanul bizonytalan, hogy örülni lehet-e ezeknek a fényeknek. A parti nádasok még mindig tele vannak hullákkal, s valószínűleg a halászok fizetik le Linzer Benedek strázsamestert, hogy ne siettesse a jó etetőhelyek eltakarítását. Harpprecht Ferdinánd Christoph brandenburgi tiszt szintén a nádasban fekszik, akit még Havelbergben, Potsdamtól nyolcvankét kilométerre neveznek ki kapitánnyá. Erre a napra a felesége és kislánya is odautazik, hogy átadjanak neki egy nyestszőrrel bevont ezüstkeresztet, mielőtt továbbindul a csapatával. A keresztet Milinkó Attila zombori hajóvontató vágja le Harpprecht nyakáról, de nem sejti, hogy ezüstből van, s részegen azzal vadít egy kutyát a váci pálinkásházban, hogy a nyestszőrt az orrához nyomkodja. A kutya végül kikapja a kezéből, elrohan, s mikor botokkal kezdik üldözni, beveti magát a part menti nádasba.

Kumria szeretne valami imádságot kitalálni, de úgy érzi, hogy se rácul, se magyarul nem jutnak eszébe a szavak. S mintha az öklét se tudná kihúzni a szájából, annyira beleszorult. Arra gondol, hogy biztos ez a némaság lesz a büntetése a boldogságért, amit bűnnel szerzett; s a másik kezét rászorítja a domborodó hasára. Közben tovább is verejtékezve nyög, és meredten figyel egy patkányt, amelyik a parázsló szemét mellett melegszik. A degeszre hízott állat annyira közönyös, hogy még akkor se mozdul meg, amikor a húsát pörköli a parázs. Kumria kötelességének érzi, hogy figyelmeztesse, de csak annyi ereje van, hogy egy követ odadobjon. A patkány lomhán továbbcammog, és úgy néz vissza, mintha ok nélkül tartanák ostobának. Meg se nyalja az oldalán cakkosra égett sebet. Tíz óra felé kicsit fölerősödik a szél, s csak elmosódva hallatszik idáig, hogy a Velibey fürdő rézkupoláján néhány varjú veri csőrével a csillagok fénypontjait. A délután négykor kezdődő ünnepségen több beszéd is elhangzik a betemetett jégveremnél; köztük egy lázas és gyújtó hatású elogium Szent Sebestyén mártírhaláláról. A III. században élt pretoriánus testőrszázadost (a császár elit testőrségének a tagját) sertésürülékkel bemocskolt fához kötözik, és így nyilazzák halálra. Azóta a lövészek védőszentje. A kegyeletnek ezt a sajátos formáját használja fel beszédében Jacob le Deux, fiatal francia dominikánus, aki két éve tartózkodik Magyarországon. Egy alkalommal állítólag együtt látják a pesti Kemnitzer kávéház előtt Aquillini bécsi polgárral, aki a titkosrendőrség nyilvántartása szerint a párizsi forradalom szélsőradikális szárnyának, a jakobinusok ügynöke. Jacob le Deux azt fejtegeti németül, hogy bár az irgalomtól nem vagyunk megfosztva, mégis arra vagyunk ítélve, hogy az íjat is éberen feszítsük; ugyanis ez az egyetlen lehetőség, hogy az igazi bűnösöket is nyílvessző járhassa át, ne csak azokat, akik ezt példamutató bátorsággal tudják vállalni a hitükért. A beszéd elsősorban a Budai Lövészegylet tagjai között arat osztatlan sikert; s utána még igazoltabbnak érzik a „jogukat”, hogy Szent Sebestyén az ő védőszentjük legyen. A kirendelt feljelentők (mint ifjabb Felsárosy Kis Pál vagy I. Z., a névtelenül is közismert „legalázatosabb denuncziáns”) jelentésükben úgy értékelik az elogiumot, hogy Jacob le Deux „kétértelmű rést igyekezett hagyni ama czéltáblán, melyen egyformán ott találjuk a forradalmi métely és a józan rend czél-ábraképeit, noha nem közömbös, hogy az íjat tartó kéz melyiket előnyösíti”.

Mikor az ostrom után Kumria először téved be a szétlőtt kápolnába, hatalmas janicsárbugyogó van rajta. Olyan nagy, hogy a nyakánál kell összefogni szíjjal, és a bokájáig leér, s a karját csak a leffegő hasítékon tudja kidugni, ami cserzett kemény a sokéves vizelettől. A vézna gyerektestből így alig látszik valami, sőt olyan inkább, mintha valami csoda révén már most terhes volna. De Kumria mindezzel együtt boldog. Néha sikerül odaképzelnie egy színes üvegre a nadrág tulajdonosát, a sebesült törököt, aki maga könyörög a szomszéd Sib Gezinek, hogy a bugyogót rángassa le róla, és adjon cserébe egy csöbör vizet – Kumria ugyanis ezt a változatát ismeri a történetnek. Már órák óta ott ül a romok között, amikor váratlanul egy fekete köpenyes férfi jelenik meg, két zöld köpenyes szolgával. Az idegen Tollius Jakab utrechti egyetemi tanár, aki évek óta tanulmányozza Európa bányáit és vízmosásait, hogy a bölcsek kövét megtalálja; és Bocatius biztatására határozza el, hogy a felszabadított Budát is megtekinti. „Találni fog ott Méltóságod sok jövendő évekre is érvényes tetemeket és csontokat, amikből – úgy reméljük – a mi rosicruciani alchémiánk lesz hivatva összefőzhetni egykor a nagy Destillatiót, ami Rosszon és Jón egyformán túl vagyon, mivel mind a kettőnél több. S amivel mind magasabb rendű igazságot fogunk biztosíthatni” – írja a kassai polgármester Utrechtbe. Kumria ijedtében a félig épen maradt oltárlépcső mögé húzódik, és annyira nem moccan, hogy percekig nem veszik észre. Tollius botja végén azonban olyan erősen csillog egy zöld kristálygömb, hogy a lépcső mögül is ki lehet venni a domború tükörképet: mintha a gömbbe pontosan bele volna rajzolva a beszakadt mennyezet, az égből egy darab, csak egészen kicsire összesajtolva. Kumria pedig nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy közelről is bele ne nézzen a gömbbe. De ahogy ügyetlenül előreugrik a rejtekhelyéről, megbotlik a lépcsőn, és merev rongybábuként odavágódik a három férfi elé, tenyerén egy hatalmas vágással. S ijedtében még görcsösebben szorítja markába a színes mozaikcsempét, amibe beletenyerelt. Tolliust meglepi az attrakció, de nem veszti el a lélekjelenlétét. A gyerek véres tenyerére lisztfinom port szór egy szelencéből, és nagyítóval a színes üveget kezdi vizsgálni. Nagyjában ez az utolsó kép, amire Kumria világosan emlékszik; rövid időre elveszti az eszméletét, s inkább csak rémlik neki, hogy a férfi papírba csomagolja az üvegdarabot, ráír valamit, és a zsebébe süllyeszti. Mire föleszmél, már újra egyedül van a kápolnában. Későbbi értesülések szerint Tollius janzenista ipari kém, aki az amszterdami letéti és átruházási bank megbízásából látogatja Európa bányáit. De Kumria így is hálás neki; nélküle biztos nem jutott volna eszébe, hogy a romváros törmelékei alól éppen ő gyűjtse kupacokba a színes üvegeket. Gondoljunk Kumria rác apácára…

MM - a próza fotográfusa

"A vonat már rég kifutott az állomásról, a hosszan kígyózó füstcsík ottfelejtette magát a levegőben. Az lett volna valamilyen győzelem, ha ez a füstcsík nem foszlik szét,túléli a képviselő-választást, a fővárosból érkezõ filléres vonatokat, a búcsúkat és Porszki úr temetését. Ha belesimul az égbolt visszatérő mindennapjaiba." (Mészöly Mikós: Megbocsátás)
Sohasem írtam Mészölyről. Nem volt bátorságom, sem erőm hozzá. Nem volt ő ezzel egyedül: Aranyról sem írtam, Weöresről sem, Nagy László, Illyés, Pilinszky, Csokonai és Berzsenyi - mind kihátráltak a tollam alól; féltem a felsüléstől, és féltettem őket a szavaimtól. Ők nekem többek voltak, mint értelmezhető műtárgyak; minden voltak, ki-ki a maga módján. Ha voltam hívő valaha, hát bennük hittem: abban az esélyben, hogy létezhet tér - otthonos-e vagy gyötrõ: a lélek nem válogat - idebent. Úgy olvastam őket, ahogy a Bibliát sem. Porciózva, spórolva az élménnyel, el ne találjon illanni. Valóban mint a templomos: nehogy az élmény túl közel kerüljön a rációhoz, nehogy belezavarodjak az értés kényszerébe. Hagytam és követeltem: mossanak meg, öblítsék át szennyezett szerveim, tisztítsanak a lassú áramukkal! Lehessek öntudatlan tudója aránynak és mértéknek, apálynak és dagálynak, magasnak és mélynek, ritmusnak és zenének. Lehessek részese a nyelvnek úgy, mintha erdőben járnék, s az erdőnek úgy, ahogy a nyelvben kalandozom. Ők nekem titok voltak és titkok maradtak, fennsõbbségek, akiknek könnyed alázattal adom meg magam - végtére.
De ezel a füstcsíkkal jutni szerettem volna valamire. Ez, éreztem, értendő. Talán azért, mert annyira bizarr: kívül-belül. Gond az írnoknak, aki lakja a novellát, és gond az olvasónak, aki belecsábul a szövegbe, hogy az írnokkal együtt zökkenjen ki folyvást belőle - a füstcsík nem és nem mozdul. Igen, mert annyira bizarr. A történetet az ember - megengdheti magának ezt a luxust - élheti csak úgy en passant. Magát a szöveget is; ráülhet hullámaira, hagyhatja ringatni magát, vagy mint a barlangvasúton, kanyaroghat a hajtánnyal térben és időben. De az álló füst annyira szokatlan, annyira nem-való, hogy bántón kizökkent a puszta érzületbõl. Érteni parancsol.
Hogy nem csupán a novellát, ez szinte biztos előttem. Az évek során egyre inkább meggyőződésemmé lett, hogy Mészöly füstje: aranykulcsocska, ami őt, a titkát, szemléletének zárját nyitja. Az időt, Mészöly Miklós időélményét és -fölfogását.
Az a füstcsík ugyanis valóban áll. Az idõ, ameddig a pára el nem mozdul, voltaképp‘ pillanatnyi. Nem az az illúzió, hogy a füst mozdulatlan, hanem a történet, ami ebben a pillanatnyi időben mégis lejátszódik. Ami belesűrűsödik a mindenkori pillanatba, az idő nincs-állapotába, az álló képbe. Mészöly ideje a középkor-végi festmények, Giotto és Van Eyck, a Szent Ferenc-i szakralitás és a hitbéli polgáröntudat ideje. Olyan idő, melyben fölnyílik és tágul a tér, mélyül a sík. Ahol a pillanat természetesen esszencia, és a történetet esély. Benne van a képben, de kibontani, kibeszélni belőle újra és újra magánkockázat.

És mégsem csak ez. Van Európának még egy pillanata, közelibb a kora-reneszánsznál, s mégis nagyon rokon vele. Ez a múlt századi, legkivált a századvégi fotográfia. Szakralitás és polgáröntudat itt szinte lemásolja a hozzá szellemileg legközelebbi korszakot, Giottoét, Van Eyckét. A tárgy, a táj, a jelenet: a tetten érhetõ mágia Talbotot, Daguerre-t és az ősfényképészeket keríti hatalmába. Fotóikon a világ épp‘ úgy lebeg, mint Giotto festett tájain az olajfák, a szirtekre épült városok vagy a Krisztussal caplató szamár. A századvég már a flamandokat, hollandokat idézi. Az utcai és családi, késõbb a műtermi csoportképeken, a portrékon és pejzázsokon meghökkentőn s szinte meghatóan ugyanazt látni, mint amit Az Arnolfini házaspár kettõs portréja mutat: a pillanat síkjából táguló teret, az öntudattal elegy emberi esendőséget, az álló képben foglalt bonyodalmas, sérülékeny és illó valót. A fotográfiát valaha valaki megfagyott pillanatnak mondta, és tévedett. Mert a fotográfia az élet metaforája: kép, ami előtt biztosan volt, és ami után is biztosan lesz pillanat. A gesztus, ami eddig tartott, folytatódik, és jön utána másik gesztus, másik mozdulat.

Mészöly Miklós a próza fotográfusa. Nem a mai, hanem ebben az ős-eredeti értelemben. Megállítja az időt, s kimerevíti: lássuk, érezzük, mi minden sűrűsödik a pillanatban. Hagyja, hogy történetnek higgyük az idõt, s úgy időzzünk benne, mintha Alice módjára átléptünk volna a tükör síkján. Odaát megtörténik velünk valami, amit jobb híján életnek nevezünk, még ha nem a sajátunk is. De mert velünk történt meg, éppenséggel a miénk is lehet. Ráülünk hullámaira.Hagyjuk, hadd szédítsen szeszélyeivel az idõhajtány. Mígnem visszahuppanunk magunkhoz, s ott találjuk az időt, ahol kilábaltunk belőle. Vagy - és ez a kegyelem - picit odébb. Mintha fürdő, mintha zápor után, tétova napsütésben, tenyérnyi békében. ‘Felébredt, és Anita már a verandán terítette az ünnepi reggelit.'

Mányoki Endre

A „mértékadó személyiség”

Mészöly Miklós halálhíre elhúzódó betegsége ellenére is fájdalmas és mélyen személyes, mert oly sok minden, így a nyelvről való tudások, az életről való tudások, a külső-belső tájakról való tudások, a huszadik századról való tudások mellett – és még mi minden más mellett – Mészöly több írónemzedéknek is szeretett és köztiszteletben álló mestere volt. A mondataiban oly fényes logikájú és fenséges szabadsággal gondolkodó mesternek különböző nemzedékek képviselői ülhettek fejedelmi asztalához. De tanítványként és írói sokféleségükben is háborítatlan békében, mert Mészöly a függés-azonosság értelmezésében, mely egyébként őt teoretikusan is mélyen foglalkoztatta, a „tágasság iskoláját” valósította meg. Azt, hogy az értékek gazdagságának szinte végtelennek kell lennie.

Még a hetvenedik születésnapján említette egyik köszöntője, Márton László, hogy jó tudni, akadnak közöttünk és kultúránkban is olyan „mértékadó személyiségek”, akik egy méltányolt és követendő szellemhez adnak zsinórmértéket. Vagyis: viszonyítani és viszonyulni valót. Akik az ellentétes álláspontok külön világából még tisztességre, valamint civil bátorságra is tanítanak. Akik minden irányból nagynak látszanak. Mészöly akkor – előtte meg különösen – ezen kevesek közé tartozott. És én személyesen külön nagyszerű, de végül is természetes magatartásnak és emberi tudásnak éltem meg, hogy pár éve, betegen már, de mégis, a valami fenséges „égi és földi harmónia” vágyában szőlőt kívánt ültetni. Akár az öreg Luther, aki életfilozófiája summázatául mondta: „Még ültetek fákat”. A kisoroszi homokba akart néhány tőke betegségnek-gombának-rovaroknak ellenálló szőlőfajtát telepíteni. És egy verőfényes nyár eleji délelőttön békében és a növények iránti szeretetben, ahogy kell, el is ültettük a Keszthelyről hozott oltványokat. Éledjenek és teremjenek! – a gazda örömére.

E személyes vonatkozás mellett, hisz alig van megrázóbb látvány egy gazda nélkül maradt szőlőnél, ezekben a napokban arra kellett gondolnom, hogy a hír valójában a legsúlyosabb és legnagyobb csapás erre a rosszkedvű, acsarkodó szellemi életre és irodalomra. Mert a büszkén emlegetett „mértékadó személyiségek” sorában Mészöly nemcsak pótolhatatlan, de alighanem a legutolsó is volt. Mint a rezervátumi bölény. Mert ő nem csupán mondta, hanem élte is axiómáját: „…ízlésem és törekvésem az életszerűből és nem valami eszméből, ideológiából kiindulóan demokratikus”. És persze ez az életmű szinte csak ennek az egyetemes szabadságnak az érdekében beszél. Szigorú szolidaritással az élet és a gondolkodás sokszínűségei iránt. Vagy e szabadságok vágyott harmóniái iránt. Mészölyhöz, a szikár hosszútávfutó mesterhez méltó radikális igazmondással és radikális tárgyilagossággal. A halálhír hallatán, az elárvult szőlőszem mellett, épp erre kellett legelőször gondolnom – bizonyosnak látszik, hogy ez a szabadságfelfogás az egyetlen időszerű esély arra, hogy valóban „emberszabású földlakók” maradhassunk.

Ambrus Lajos

Egyházashetye, 2001. július 24.

Mészöly Miklós (1921–2001) 
 

Eredeti családi neve Molnár Miklós (1948-ban veszi fel írói névként az egyik felmenő ág Mészöly vezetéknevét). Szekszárdon született 1921. január 19-én. 1938 és 1942 között a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogi és Államtudományi Karának hallgatója, ahol jogászdoktori oklevelet szerez. 1943–44-ben frontkatona, szerbiai fogságban van. 1944-től munkásként, terménybegyűjtőként, malomellenőrként dolgozik. 1947–48-ban Szekszárdon laptulajdonos. 1951–52-ben a Bábszínház dramaturgja. 1956-tól szabadfoglalkozású író. 
Az életmű gerincét elbeszélések, novellák, kisregények alkotják. Mészöly több esszé-, publicisztika-, dráma- és mesekötet szerzője. A korai rövidprózát a határozott szituációrajz, fegyelmezett szerkesztés, erőteljes atmoszféra jellemzi. A tömörítés, a távolságtartó narráció, a bölcseleti beállítottság és a formafegyelem szinte minden pályaszakasz meghatározója.
A Magasiskola (1956) a solymásztelep megjelenítésével a dokumentum tényszerűségét és a parabola utalásosságát egyesíti. Az atléta halála (1966) francia nyelven jelent meg először, majd a magyar kiadással egy időben német nyelven is. A Jelentés öt egérről (1967) realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetek. „A szenvedélyes érdekeltség drámáját” követi az ószövetségi templomi nyomozó története, a Saulus (1968). E regényben a koncentrált elbeszélés, a parabolisztikus jelentéssűrítés a létélményt, személyiségállapotot nem mint pszichológiai anyagot, hanem formaalakító műalkotáselemet működteti. Az Alakulások (1975) két és fél évtized rövidprózáját átfogó, reprezentatív elbeszélés-gyűjtemény, a megújuló magyar próza sajátos dokumentuma. A Film (1976) regényformája „a kamera és rendezés reális fikcióvá” tételéből származik. A tágasság iskolája (1977), valamint az Érintések (1980) esszék, filozofikus fragmentumok, művészeti, elméleti reflexiók gyűjteményei.
A ’70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is.
1990 szeptemberétől a Magyar Írószövetség elnökségi tagja. 1991-ben a Budapesti Magisztrátus tagja. 1992 és 1994 között a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító elnöke.
Elhunyt 2001. július 22-én, hamvait 2001. augusztus 23-án helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben.

Thomka Beáta

Forrás: http://www.pim.hu/object.AB23A0B5-0267-4968-B2F9-806E26CD39A5.ivy

Az illusztrációkon Jan van Eyck festményei, illetve azok részletei láthatók