A vak kedvenc – Molnár Gábor
December másodikán ünnepeljük, akik ünneplik, Molnár Gábor születésnapját. (1908. december 2.).
Nem tudom, mennyire népszerűek manapság Molnár Gábor útleírásai, de számomra ő volt a második nagy olvasói etap, nem sokkal aztán, hogy a kisgyerekként felfogható Fekete Istvánokat, Gárdonyi Gézákat kivégeztem, azonnal Molnár Gábor következett. Molnár Gábor Dél-amerikai dzsungel-könyvei. (Az óriáskígyók földjén, A fehér arany vadonában, a Jaguárorországban, a Pálmakunyhó az őserdőben.)
Végigjártam vele, mellette, fegyverhordozóként Amazóniát Az utolsó stádiumig, az Éjbe zuhant évekig. Személyes tragédiaként éltem meg, amikor a gyutacsláda robban a kezében és megvakítja.
Vagy az útleírások minőségét, vagy saját hülyeségemet jelzi, hogy máig meg-megkísért a brazil őserdő szelleme, hogy ott kellene lenni, nagy ívben kint a civilizációs elmebajból, anaconda-sültet készíteni nyílt lángon, sercegő lével. Aztán átütemezem a kirándulást, Amazóniában meleg van, és túl sok a szúnyog.
Mert vak, mert nem jár irodalmárok közé, nyilván, miért tenné, mert az útleírás nem irodalom, nyilván nem az, semmiféle irodalmi díjat nem kap soha. Pedig akár kegyeletből is odavághattak volna valami egyszerűbbet, kinek árt?
Mert mi az irodalom? Ki mondja meg?
Irodalom az, amit olvas az ország. Talán.
Az irodalom tanít.
Az irodalom sokféle.
Igaz, nem magas irodalom, igaz az is, hogy nem ínyenceknek alany- és állítmányegyeztetésben, de – mondom szemlesütve – Molnár Gábor ma is, most is olvasható. Ellenőriztem.
Nyolcvanban hal meg. Ha egy átlagos irodalmilag kitüntetettek-névsort idekopiznék kilencszázhatvan és -nyolcvan közül bármelyik évből, itten zokognánk a boldogtalanságtól egymásra borulva, kedves olvasó, olyas nevek szerepelnek a listán. Nem kopizom. Ne ríjunk.
Az élet nem arról szól, hogy mások felelőssége a mi felelősségünk. Éppen elég a saját, azt se könnyű beosztani.
Molnár Gábor (Budapest, 1908. december 2. – Budapest, 1980. október 29.) a 20. század egyik legnépszerűbb magyar vadász- és útleírásírója, akinek műveit számos nyelvre lefordították.
Óbudán született, szülei a vendéglátósok. Édesapja hosszú betegség után fiatalon meghal tüdőbajban.
Molnár Gábor nyarait nagyszüleinel tölti Ajka-Csingervölgyben. Egy évet a Gyermekvédő Liga segítségével Svájcban. Erdésznek készül. 1927-ben Pápán mezőgazdász képesítést szerez, két évig gazdatisztként gyakornokoskodik Tolna és Somogy megyékben.
Az Est 1929 karácsonyi számában olvas egy Brazíliába készülő bogárgyűjtő expedícióról, amelyet Pusztai Lajos szponzorál. Levélben jelentkezik az expedíció vezetőjénél. Adottságai, lövésztudása és elszántsaga miatt kiválasztják a Magyar Nemzeti Múzeum állat- és rovargyűjteményét gyarapítani hivatott expedíció harmadik tagjának.
1930-ban érkeznek Brazíliába. 1932. március 7-én történt a baleset.
Első teljes kötete 1940-ben jelenik meg Kalandok a brazíliai őserdőben címmel. Országosan ismert íróvá az 1950-es évek közepétől válik. Az 1960-as és 1970-es években az ország egyik legolvasottabb írója.
Művei
Kalandok a brazíliai őserdőben, Bp., 1940
Ry-Ke a Matto Grosso ősvadonában, Bp., 1944 (ifjúsági regény)
Magyar–portugál szótár (Függelék: A mai brazil élet), Bp., 1948
Az óriáskígyók földjén (Amazonasi vadásznapló), Bp., 1955
Jaguárországban, Bp., 1960
A fehér arany vadonában, Bp.,1961
Barátom a vadon, Bp., 1962
Pálmakunyhó az őserdőben, Bp., 1963
Ahol az ösvény véget ér – Észak-Brazília őserdeiben, Bp., 1964
Egymillió hős országa – Arhangoj őserdeitől a Góbi sivatagig, Bp., 1966
Négyen a vadonban, Bp., 1966
A dzsungel doktora (Vital Brasil életrajza), Bp., 1967
Holdárnyékban az őserdő, Bp., 1967
Horgászom az Amazonason, Bp., 1968
Bíborviskó, Bp., 1969
Négy hágó sziklavadonában (Hegyi Margittal), Bp., 1972
Gyémántmosók, Bp., 1972
Makk és Jaguár, Bp., 1972
Éjbe zuhant évek, Bp., 1973
Én kedves Amazoniám, Bp., 1975
A csendes halál démona, Bp., 1977 (regény)
A Bakonytól Amazoniáig, Bp., 1978 (önéletrajzi regény)
Az Arany-Góbi kősivatag, Bp., 1981
