Kondor Béla
Kondor Béla 1972. december tizenkettedikén hagyta itt az árnyékvilágot. Halálakor negyvenegy volt, ma nyugodtan dolgozhatna, a festők hosszan élnek, ha nem az jut neki, ami, ha el nem gázolja a kor és az alkohol táncos kettőse. A zsenialitás is társul a kettőshöz. A zseninek többnyire nehéz. A zseni elviselhetetlen, öntörvényű, koordinálhatatlan, ugyanakkor bizonytalan és pöffeszkedően magabiztos, soha senki nem tudja, hányadán áll vele.
De az én Kondor Bélám nem olyan. Nem is szabadna szólnom róla, nem volna szabad beszélni róla, hanem örülni annak, hogy az én Kondor Bélám nem olyan. Nem is tudtam, hogy ivott. És hogy a nőivel micsoda őrületek. Hogy egyáltalán micsoda őrületek.
Ő maga volt az Isten. A verseivel. A lényével. Aki nem élt, netán élt, de még nem olvasott, vagy egyáltalán nem olvasott, vagy olvasott, de verset soha, el sem tudja képzelni, a Kondor-vers mennyire más a hetvenes évek elején minden egyéb lírai gyártmánynál, tömegcikknél.
Erdély Miklós foglalja így össze: "Egyébként pompásan tudott írni. A költeményeiről még nem is beszéltem, csak a zenét érintettem. Találkozásaink a kocsmában mindig úgy zajlottak, hogy előhúzott öt-hat költeményt, ez volt az ára a pálinkának, hogy ezeket el kellett olvasnom. Különben borzasztóan tetszettek a versei, én most is a legjobb magyar költőnek találom, aki ennek a századnak a második felében fölbukkant. Abszolút képzett költő, és ez volt a nagy fájdalmam, hogy hiába mutattam be neki a Pilinszkyt, akinek szintén hozta folyton a versecskéit, a János csak azt tudta mindig mondani, hogy a Kondor egy irodalmon kívüli jelenség. Tehát az a fajta őrületes kasztrendszer, ami itt kialakult, még egy ilyen hihetetlen zseniális agyú embert is könyörtelen különbségtételre kényszerített, szinte eleve. Rettentő sokat vitatkoztam, hogy fogadják be. Nagy Laci volt az, aki végül is teljesen elfogadta mint költőt, ő járta ki, hogy a versek megjelenjenek. Bár az igaz, hogy az első Kondor-vers a Vigiliában jelent meg; nagy-nagy hűhó volt, ivászat és a többi. Pilinszky intézte el, de enyhe gúnyos mosollyal."
Ezt már láttam. A Boldogságtöredéket is láttam. Az Angyal a város felett című kötetet is. A '71-ben megjelent, ellopott, majd visszaszerzett Boldogságtöredék kötetből másolom ide ezeket a sorokat.
A vers címe N. N. Rólam írta, csak és kizárólag rólam, gondoltam akkor: "Biztos voltam benne, hogy én vagyok az. / Elnézhető hóbort, tizennyolc évesen."
Halála után jelent meg a Jelet hagyni 1974-ben, később a Versek, karcok, 1982-ben, az Angyal a város felett 1987-ben mind azt bizonyítják, hogy költőként szuverénebb az avatott költőnél, olyan világot világot teremt, amilyen irodalmár keze alatt ritkán születik. Verseinek váratlan aszszociációi, meghökkentő szókapcsolatai, nyelvtani szabálytalanságai ugyanabból a szimbólumrendszerből fakadnak, mint képei.
"Kondor Béla magányosan járta a maga útját. Nem tartozott egyetlen iskolához sem. Magányos volt formakeresésében, stílusában és világlátásában. A XX. századi művészetben megszakad a hagyomány szerves folyamata, a művészek között egyre többen fordulnak a múltba inspirációért. Különösen így van ez az ötvenes és hatvanas évek határán, az 1957-es Tavaszi Tárlat után jelentkező nemzedék esetében. Kondor elődei és ihletői elsősorban a középkor ikonfestői, a régi orosz freskók alkotói, meg Bosch, Dürer, Grünewald és Rembrandt, vagy az írók közül Blake. Szellemi rokonai pedig Rimbaud, Kafka, Camus, Picasso, Bulgakov, József Attila (a kiállításon négy gyönyörű, monumentális kép, a Hazám, a Mama, az Óda és A kozmosz éneke idézi szellemét) és a két költő-barát, Pilinszky és Nagy László. Rájuk és persze önmagára gondol, amikor Angyal, ördög, költő című filozofikus költeményében ezt írja: „A por, a szél, a víz munkája belepi utolsó épületeinket, utainkat, alkotmányainkat. Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik – fogyó életük örök lázában – igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánuk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és a jelekben a magyarázat. A tanúság. Művészet lehet csak." - írja Balogh Géza évfordulós kiállítása elé.
Kondor Béla ma szinte nem is létezik, mintha soha nem élt volna, hiába cél a "jelet hagyni". Verseit egyáltalán nem ismeri az utókor. A kritika mindig is oldalkocsinak tartotta a főmotor, a festészet mellett. "Igaz, hivatkozhatunk Nagy Lászlóra, Győri Jánosra, Domokos Mátyásra, Ágh Istvánra, Tandori Dezsőre, Horváth Györgyre, Tüskés Tiborra, Sümegi Györgyre is többek közt, akik a Kondor-versek originalitásáról, a modern magyar költészetben betöltött jelentőségteljes szerepéről írnak. A többnyire a 70-es, 80-as években született recenziók, esszék és tanulmányok azonban – a Kondor-kötetekkel egyetemben – mára visszhangtalanok. Pedig a csaknem két és fél száz, nyomtatásban megjelent lírai alkotás, köztük a műfaji szempontból is összetett, hosszabb terjedelmű Angyal, ördög, költő, valóban megérdemelnék a figyelmet. Kondor Béla versei ugyanis tematikai, poétikai szempontból – általában a versformát, a szóképek eredetiségét, a kettős tehetségű (Doppelbegabung) művésznek a látás, a szemlélés folyamatához való viszonyát illetően – egyedülállóak és sokszínűek. Leggyakrabban a művészi ars poeticának, a szerelemnek, a lélek és a test gyötrődéseinek, a lét-értelmezésnek, az individuum és a transzcendencia, valamint az individuum és a hatalom viszonyának kérdéseit tematizálják." – foglalja össze Varga Emőke, amit a jelentős részben elenyészett, elfelejtett irodalmi életműről tudnunk kell.
Kapcsolódó: Kondor Béla és Nagy László barátságáról
