Simonffy András
A Kompország írója. Ő az utolsó író, akivel levelezek, keletnémet Erikán gépelem a leveleket, A/4-es 65 gr-os fatartalmú papírra, a kelleténél gyorsabban kopó, drága gépszalagokkal. Még nincs e-mail, net (a másik utolsó Ördögh Szilveszter, aki nem enged az internet sátáni csábításának). Simonffy sárguló fatartalmú papírt használ. Az utolsó, akitől kérdezhetek, és akitől aggodalom nélkül kérdezek. A tizenegy év, ami köztünk, a helyismeret, amit tud a vízfejű magyar irodalomról: „a Bajza utcával kezdődik, a Bajza utcával végződik”. Nincs nívódíja, irodalmi díjai, nincs tisztikeresztje. legalábbis nem látszik. "A díjat adják, ha nem ugrasz el, eltalál" – mondja egyszer rosszkedvűen. Simonffy a nagy homogén, a szerethető nagy homogén ember.
E homogenitásnak köszönhető dióóriásokkal körülölelt abszolút dukai csődje. Ebbe hal bele. A dukai Takách kúriába. Abba, hogy nem bír a hivatalokkal. Az örökösök és a haszonlesők elleni reménytelen küzdelem pusztítja el, nyomja rá tehetetlenségében a kocsmára. A kiszámíthatatlan, mindig helyezkedő Duna TV is rátesz egy lapáttal. Ezt is, ennek direkt hatását is volt szerencsém látni.
Akkor ismerem meg, amikor az (azóta halott) Új Írást szerkeszti (Ágh Istvánnal, vers rovat). Közben le-le hozzá Kisorosziba, a nagy házba, de a Duna-partra is, a sziget túlsó felére, a Nagy-Dunához, ahol sátrak, tüzek, füzek és szabadegyetem. De nem csak. A sátraktól negyven méterre, tehát túl a hanghatáron, a nádasban-zsombékosban Simonffy elképesztő dolgozószobája rejtőzik. Általában tiltott terület, de engem bevisz, mert rákérdezek, ha ennyi buli, ennyi alkohol és nő, mikor dolgozik? Fiatalka vagyok még, nem tudom, nerm a munkaidő határoz, hanem valami más. A nádason, bozótoson, zsombékoson belül néhány letaposott négyzetméter, apró, rosszul kikötözött sárga sátor, cölöpökre erősített deszkalapok asztal funkcióban, mellette beásott rudakon pad, az asztal bokamagasságban körbesarlózva. És a főszereplő, egy sose látott márkájú, ötvenkilós írógép, vajon hogyan cipelte ki ide, viaszosvászonnal (viaszkos) letakarva, benne a befűzött kéziratlap. Hm, mondom magamban. Így is lehet dolgozni. Később megtudom, mindösszesen megrendelő és határidő szükséges, az író éjszakai vonatúton, szerelmes éjszakán két menet közé iktatva, kánikulában, fürdőkádban ülve, vasalódeszkán is képes írni. Amíg tart az inspiráció, tart a lendület, amíg várják tőle.
Utolsó évei a Hitelhez kötik több okból, a legfőbb ok talán, hogy tartozni kell valahová. Legendás és döbbenetes a Döbrenteivel történt afférja a borosüveggel. Ez sem illeszthető ide (fényképes bizonyíték nélkül). Legendás és döbbenetes a Döbrentei-sírbeszéd a kisoroszi református temetőben, szikrázó télben, ropogó havakban, csoda napsütésben. Sokan búcsúznak Simonffytól. Sokan hallhatják Gyurkovics Tibor hamis, gacsos szónoklatát, a politikára kacsintgatót, a habosan hazugot. Döbrenteié legalább őszintén zeng, tele fájdalommal, emberi megbánással, félelemmel. Ekkor döntöm el, amíg a politika belemocskol az írótemetésekbe, megtartóztatom magam. Majd a sajátomén nem töröm a fejem. Azt jó volna tudni, hányan érezzük ugyanezt, ugyanígy, ugyanaznap. ’95 Karácsonya.
Azóta két leveleskönyve jelent meg. A Sándor Katához írott Itáliai levelek, és a megrendítően bölcs Czigány Zoltán leveleskönyv, a Posta Dukába.
Talán ’94, várom a telefonját, hogy látogassam meg Lepencén, a szanatóriumban, ami fél óra buszút. Nem hív. Én keresem meg pofátlanul. A tizenötödik telefon sikerül.
Azt mondja, nem szeretné, ha ebben az állapotban látnám.
Nem értem.
Azt válaszolja, majd megérted.
Ebben maradunk. Hogy megértem. Nem könnyű.
Ma már ismerem az állapotot, amikor az ember nem akar látni senkit. Csak lenni, létezni, lélegezni, Duna-szelet szívni, nem hallani meg kérdést, kérést, követelést, nem kell se barát, se ellenség. Amikor teher minden és mindenki. Tudomásul venni ébredéskor, hogy élni jó, nem nagyon, de jó.
Különös, minimum különös, hogy Simonffy András meghalt, és nem él. Mintha nem történt volna semmi azzal, attól, amit ő írt. Mintha a Kompország katonái nem indított volna el valami addig elképzelhetetlent bűnös apáink bűnös doni kalandjáról.
Simonffy András, 1941. augusztus 6. Szeged – 1995. december 16. Budapest, író.
Díjai
József Attila-díj (1974, 1982)
A Magvető Könyvkiadó Nívódíja (1981)
A Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja (1985)
Gáll István-díj (1986)
Artisjus Irodalmi Díj (1988)
A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994)
A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1994)
MR drámapályázatának díja (1995)
Művei
Lázadás reggelig (1965)
Egy remek nap (1973)
Idegen a városban (1976)
A világnagy zsíroskenyér (1977)
Kompország katonái (1981)
Rozsda ősz (1990)
Várunk rám (1990)
Itáliai levelek (1997)
