"Ki a provincializmusból!"
Két vajdasági, azon belül szenttamási író: Gion Nándor és Végel László a mai Bőség két alanya.
Megfejthetetlen módon mindketten 1941 február elsején születnek.
Mindketten végigjárják az akkor szokásos irodalmi-filozófiai iskolákat, elfoglalják pozícióikat (színház, rádió, sajtó), majd szinte azonos ritmusban ráébrednek, eljött a változás ideje. Az irodalomban.
Tito marsall Jugoszláviája másként lélegzik, más viszonyt tart fent a Nyugattal, mint a hruscsovi, később brezsnyevi ülep alatt feszengő Kelet-Európa kinevezett janicsárbasáival (nekünk Aczélbasi jutott). A magyar nyelvű irodalom korabeli frissítő szele, azóta is az egyetlen (ha a sokkal nehezebben hozzáférhető párizsi Magyar Műhelyt nem számoljuk) a Symposion nemzedék. A csapat először a Képes Ifjúság című lap irodalmi mellékletében, majd 1964-ben a Kontrapunkt antológiában és az ugyanekkor születő Symposionban mutatkozik be. A Symposion magyar posztmodern, neoavantgárd szülőágya. Gion és Végel mindketten ottan bábáskodnak. A nemzedék jelszava: "Ki a provincializmusból!"
Gion Nándor 1994-ben Magyarországra költözik. Ha szabad így fogalmazni: csak a teste. A lelke Bácskában maradt. Továbbra sem ír le egyetlen Bácskától független betűt. 2002. augusztusában hal meg, tizenkilenc megjelent – jó, és még jobb, olvashatóbb – kötet után, és talán nem túlzás azt állítani, minden feldolgozás, díjak és kritikák ellenére Gion halála után hat évvel ismeretlen író Magyarországon. Még az olvasó népek ("csak az ember olvas") körében is, ezt bizonyítja gyors helyi közvéleménykutatásom.
Iparos családból származott. Szabadkán ipari iskolába járt, majd 1963-ban az újvidéki egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát. 1963-1983 között tanított. 1979-1982 között a Vajdasági Íróegyesület elnöke volt. 1983-1985 között az Újvidéki Színház igazgatója volt. 1985-től az újvidéki rádió újságírója, szerkesztője, főszerkesztője. 1994-ben Magyarországra költözött. Szabadfoglalkozású íróként dolgozott regénytetralógiájának befejezésén.
"A nemzedék – Tolnai Ottóval együtt – kiemelkedő képviselője volt Gion Nándor. Ő is neoavantgárd kísérletekkel kezdte pályáját, laza időkezelésű, szabad asszociációkban bővelkedő lázadó könyvvel kezdte pályáját, de már az 1960-as évek végén kialakította sajátos, elevenen, fordulatosan mesélő elbeszélői módszerét és stílusát. Művei ettől kezdve legtöbbször szülőföldjén, Szenttamáson és környékén játszódnak. Szemléletükre pedig az eleven meséléssel, visszatérő hősökkel, a képtelen és a természetes dolgok, események keverésével létrehozott „dúsított realizmus” jellemző."
Végel László hasonló pályát fut be, azzal a különbséggel, hogy nem költözik, marad. Dolgozik, megint dolgozik, és marad. Menekül, dolgozik, újra menekül, de marad. Személyesen élheti meg a balkáni háborút a maga csak Vajdaságra vonatkozó extrémitásaival, nézheti végig Vajdaság bombázását, amely, ha inspirációs vonatkozásait nézzük, legalább olyan mélyen érintik, mint Dosztojevszkijt Szibéria. És mint Dosztojevszkijé, Végel hangja egyre sötétebb, egyre több benne az alt tónus, a lemondás, a szomorúság. Nem tudni pontosan, mi volna az anyaország feladata, a politikusok kötelező feladata a Trianon óta elszakadt országrészek, az ott élő kisebbségek helyzetének javításában, én legalábbis nem tudom, de Végel Lászlót legalább olvashatnák, ha van egy-egy szabad órájuk, hogy ne érezzék olyan kurva jól magukat a bőrükben. Mert kifejezetten irritáló, hogy így elvannak, játszadoznak. Szórakozgatnak az életünkkel. Az idő pedig rohan, mindenki számára fogy, csak ők látszanak fittnek, fiatalnak, sportosnak.
"A kötet (amelyet az író édesanyja emlékének ajánl, aki él, mozog, évtizedes gátakat nyit meg, ő az események központi alakja akkor is, ha nincs jelen éppen) dramaturgiai csúcspontja a felelősségre kérdez rá. A szüleink és gyermekeink iránti megkerülhetetlen és megúszhatatlan felelősségre. Azazhogy szüleink létén könnyíteni, amennyire lehet, gyerekeinkét biztosítani, amennyire csak lehet. Más nem maradt, de ez kötelező. Ennyi maradt, mert Végel szerint a bombázás Vajdaság agóniájára tett pontot. Vége.
„Kosztolányi és Csáth sem szerette Szabadkát, habár ők még csak az út kezdetét látták. Te a végén toporogtál. (…) Csak arról van szó, hogy az önámításra nem maradt több erőd. A csodatétel elmaradt. Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül nyomtalanul eltűnik. [...] A magát győztesnek érző militáns szerb, a magát győztesnek érző militáns magyar aligha fogja fel, miért találja fájdalmas haladéknak e kettős győzelmet Végel László vajdasági magyar író." – írtam az Exterritóriumról néhány éve. (Végel László honlapja: http://vegel.org/?language=hu)
Gion és Végel a kisebbségi pusztulás írástudó tanúi. Láthatták, részesei voltak egy országrész kulturális fellángolásának, aztán toporoghattak a hamuban.
Kapcsolódó:
Könyvheti interjú Végel Lászlóval http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/921
Végel László (Szenttamás, 1941. február 1. – ) író, drámaíró, esszéista.
Művei
Írásait angol, szerb, szlovén, német, holland és albán nyelvekre fordították le.
1967 Egy makró emlékiratai (regény)
1969 A szenvedélyek tanfolyama (regény)
1969 Szitkozódunk, de szemünkből könnyek hullanak (elbeszélések)
1975 A vers kihívása (esszék)
1983 Áttün(tet)ések (szerbhorvátul; magyarul 1984-ben)
1987 Ábrahám kése (esszék, szerbhorvátul; magyarul 1988-ban)
1989 Judit (drámák)
1992 Lemondás és megmaradás (esszék)
1993 Újvidéki trilógia
1995 Wittgenstein szövőszéke (esszénapló)
1998 A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a pikareszk regénybe (esszék)
2000 Peremvidéki élet (esszék)
2000 Exterritórium (esszéregény)
2003 Parainézis (regény)
2003 Időírás, időközben (naplójegyzetek)
2003 Hontalan esszék (esszék)
Gion Nándor (Szenttamás, 1941. február 1. – Szeged, 2002. augusztus 27.) vajdasági magyar író.
Díjai
Híd Irodalmi Díj (1973)
Neven-díj (1984)
Déry Tibor-díj (1987)
József Attila-díj (1988)
Az Év Könyve Jutalom (1991, 1994)
A Soros Alapítvány Életmű díja (1994)
Az MTI-PRESS tárcanovella-pályázatának 1. díja (1996)
Márai Sándor-díj (1997)
Művei
Kétéltűek a barlangban (1968)
Testvérem, Joáb (1969)
Engem nem úgy hívnak (1970)
Ezen az oldalon (1971)
Postarablók (1972)
Virágos katona (1973)
Olyan, mintha nyár volna (1974)
A kárókatonák még nem jöttek vissza (1977)
Sortűz egy fekete bivalyért (1982)
Az angyali vigasság (1985)
Börtönről álmodom mostanában (1990)
Izsakhár (1994)
Mint a felszabadítók (1996)
Sorsfordítók – 23 orvos legszebb történetei (1996)
Ez a nap a miénk (1997)
Rózsaméz
Aranyat talált
Mit jelent a tök alsó? Novellák a hagyatékból (2004) (560)
