Gömöri György: Két egyetemről, Chevalier-t dúdolva

Ilyenkor szoktam Maurice Chevalier ismert dalát eldúdolni, azzal a refrénnel, hogy „Örülök, hogy már nem vagyok fiatal…”, illetve hogy már nyugdíjas vagyok, nem tanítok egyetemen – annak ellenére, hogy ez a mostani válság, úgy tetszik, egyetemeimet, Oxfordot és Cambridge-t kevésbé érinti, mint a többi, kevésbé patinás angliai egyetemet.

Fiatal koromban kicsit úgy voltam Oxforddal és Cambridge-dzsel, mint valaha Pesttel és Budával. Húszévesen még öntudatos pesti plebejusnak vallottam magamat, gyanakodva kémleltem a budai patrícius „úrifiúkat” – igaz, attól még gyakran feljártunk apámmal a Gellérthegyre, vagy kirándulni Hűvösvölgybe. Egy pesti flaszteron született embernek sokáig tart, amíg igazán megszereti Budát. Az analógia ott sántít kicsit, hogy Oxfordban megvolt szinte minden, amit később Cambridge-ben is megtaláltam, s ami még fontosabb: az oxfordi egyetemen voltam 1957-től néhány évig kutató diák, a másikon meg „csak” tanítottam – igaz, harminckét évig. Dehát az ember diákkori emlékei mindig felhőtlenebbek, izgalmasabbak, mint azok, amelyeket tanári pályafutása során szerzett.

Az angolok szemében persze nem lehet egyenlőségjelet tenni a két egyetem között, még akkor sem, ha oktatási rendszerük hasonlósága miatt néha „Oxbridge” néven, tehát együtt emlegetik őket. A kollégiumi rendszerre gondolok, ami jóllehet nem teszi az előadásokat feleslegessé, de a hetenkénti tutori (személyre szabott) foglalkozás miatt kevésbé fontosak. A szájhagyomány úgy tudja, volt olyan oxbridgei diák, aki három év alatt talán csak három előadást látogatott, ám mivel lelkiismeretesen járt „tutorialokra”, könnyűszerrel le tudott vizsgázni szaktárgyaiból.

De határozottan vannak különbségek a két egyetem között. Oxford városa jóval nagyobb, mint Cambridge, emiatt már a XVIII. században elterjedt az a mondás, hogy „Oxford egy város egyetemmel, Cambridge meg egy egyetemi város”. Továbbá Oxford hagyománya royalista és vezet a humán tárgyakban (irodalom, történelem, művészettörténet), míg Cambridge valaha puritán volt, tehát inkább republikánus érzelmű, nagyon erős a matematikában és jeleskedik a természettudományokban. Való igaz, hogy az idén 350 éves Royal Society alapító tagjai nagyrészt az oxfordi tudósok közül kerültek ki, de Cambridge-t ebben a tekintetben Newton, Russell, Wittgenstein és Rutherford neve fémjelzi, hogy a „fekete lyukas” Hawkingról már ne is beszéljek. A cambridgei Trinity College (aminek jómagam is tagja vagyok) arról híres, hogy itt vacsorázik esténként a legtöbb egy négyzetméterre eső Nobel-díjas. Másrészről Oxford olyan irodalmi kiválóságokkal dicsekedhet, mint Sir Philip Sidney, Shelley (akit ateizmusa miatt kicsaptak az egyik kollégiumból), Ruskin, Gerard Manley Hopkins és Auden, az újabb korban pedig a kiváló esszéista Isaiah Berlin.

Bár „Oxbridge” hagyománya még fényesen ragyog és Cambridge egy újabb egyetemi rangsorlista szerint még mindig harmadik helyen áll a világ összes egyeteme között (egyetlen magyar egyetem sincs benne a legjobb százban!), az Egyesült Királyság egyetemei, ha nem kapnak sürgősen több pénzt kutatásra, tíz év múlva már sokkal lejjebb lesznek a kitűnőségi listán. Közben az angol egyetemeket csöndesen megszállják a fiatal magyar kutatók – itt még érhetnek bennünket kellemes meglepetések. Lehet, hogy már itt dolgoznak a jövő Nobel-díjasai? Majd meglátjuk.