Tolnai Ottó - 70

De itt sétálgatva magányosan, egyszer csak eszembe jutott, hogy kellene írnom számára egy kis verset Marosvásárhelyről. Megkérdeztem egy idősebb urat, hogy Gáspár Loránd hol lakott. Többfelé irányítottak. Elhangzott az is, hogy a cukorgyár mellett volt a lakásuk. Ez valahogy megfogott. Gondoltam, majd elmegyek arra. És máris elkezdtem egy verset mondogatni magamban, valahogy olyan képzettársításban, hogy ott, abban a cukorgyárban kezdett őrlődni a sivatag abszolúttá. Ugyanis ő a sivatag költője lett. Tuniszban él. Utolsó levelemben írtam, hogy ennek a szóban forgó festőnek azt mondtam, hogy Lorand Gaspar sétál a sivatagban, és úszik a tengerben. Gáspár Loránd ezt lefordította franciára, és kijelentette, hogy ez egy Tolnai sor, az én sorom. Most meg én akarom megírni neki fordítva. Hogy jár a vízen, és úszik a sivatagban. A cukorgyári kapcsolat pedig azt sugallja, hogy neki már itt őrlődött a sivatag, a sok cukor. Érdekes ez, hogy egy itteni magyar ember hogyan lesz a sivatag költője. Aztán elkezdtem más vásárhelyiekkel is beszélgetni, az irodalmi estünk előtt megismerkedtem egy idevaló úrral, Kincses Előddel. Kérdeztem, volt-e a gyárnak valami neve? Nem volt, mondta, de megjegyezte, hogy a régi helybeliek szóhasználatában a cukorgyár a „szargyár” mellett van. Az ülepítőt hívják így. Ez már tovább bonyolítja a dolgot. A mostanában felújított régi, szép épületben, a Pálffy házban történt ez a beszélgetés. Tudom, hogy az a mendemonda járja, miszerint ez az egykori hóhér, az ítéletvégrehajtó háza volt, amit a szakértők cáfolnak ugyan, de a legenda mégis él. És a kívülállóban is elindít valamit, ami már a költő területe. Marosvásárhely tehát lassan kezd bemozdulni bennem, ha az ember megérint egy pontot, abból tovább lehet lépni. Ez is érdekes, na meg persze, az itteni írókkal, irodalomkedvelőkkel való találkozás.

– Úgy képzelem, hogy itt a Főtéren a Városháza és a Kultúrpalota a maga szecessziós pompájával szintén meglepheti az idegent, de a látvány egy délvidékiben otthonosság-érzést is kelthet, hiszen ezeknek az épületeknek Szabadkán vannak a társai. Vagy erőltetett ilyesmire gondolni?

– Nem. Amikor először jártam itt, nekem is ez volt a benyomásom. Egyből Szabadkára gondoltam. Nem csak az ottani városháza hasonló, van egy képzőművészeti rendeltetésű, gyönyörű szecessziós épület is, a Reichel Palota. Arról, meg az egész szabadkai szecesszióról megjelent egy pazar könyv, azzal kapcsolatban írtam egyszer régebb, hogy kisgyerekkoromban, amikor először mentem Szabadkára, abban a házban lenyűgözött egy hússzínű cserép, megérintettem a kerámialapot, olyan volt, mint egy élőlény. Akkor azt a várost is egy ilyen ponton keresztül érintettem meg. Nálam tehát ilyen párhuzamok is kialakulnak, ha a két helységre gondolok. Ez az izgalmas és szép a világjárásban, ezért jó így utazni. Nehezen vállaltam a jelenlegi kiruccanást, de örülök neki.

– A beszélgetésre készülve, kerestem a csatlakozási pontokat, és még felfedeztem valamit. A vásárhelyi Kultúrpalota egyik legszebb ékessége a Tükörterem. Eszembe jutott, hogy Tolnai Ottó költészetében van egy érdekes metafora. Az egyik vers jelképes, metaforikus kapcsolatot teremt a tükörterem, a madarak és a kisebbségek között.

– Igen, a flamingó egy ilyen téma, de mielőtt a kérdésre közvetlenül reagálnék, szokásom szerint most is eléggé el fogok kalandozni. Az egész úgy kezdődött, hogy hosszú évekkel ezelőtt hallottam egy öreg vadászról, aki állítólag a búcsúvadászatán flamingót lőtt. Mivel nálunk nincs flamingó, elkezdtem nyomozni, mi is történhetett, honnan indult el a mendemonda. Aztán ráakadtam egy olyan hírre, hogy egyszer-kétszer mifelénk is találkoztak ezzel a különleges madárral. Egy alkalommal felénk láttak egyet repülni, máskor meg Fiuméban, az Adrián volt egy a világítótorony tövében. Néha arra téved az égből egy-egy önfejű vagy beteg példány. Ez a dolog annyira felkeltette a figyelmemet, hogy később Amerikában meg Franciaországban is  foglalkoztatott. Az igazi nagy élményem Veszprémben volt, ahol komoly flamingóállomány van. Megismertettek a gondozónővel, aki arról mesélt, hogy mifelénk kifakulnak a flamingók, mert általában kis, vörös rákokat esznek, attól kapják a színüket. Ez valahogy úgy működik, mint egy üvegszerkezet, amelybe behatol a festékanyag, és elszínezi. Európának ezen a részén hiányoznak a vörös rákok, viszont rájöttek, hogy ha törött pirospaprikával etetik a flamingókat, nem válnak szürkékké. Aztán a flamingókkal kapcsolatban írtam különböző dolgokat, és úgy éreztem, hogy kész a motívum, végeztem vele. De utóbb megítéltek nekem egy berlini ösztöndíjat, ott voltam egy évig. Berlin tele van vastag, rózsaszín csövekkel, mert sokat építkeznek, és azokon vezetik az áramot, furcsán kígyóznak, tekerőznek szerteszét. Egyszer a fiam egyik barátja készült meglátogatni, és kérdezte, hogy találnak meg. Mondtam, csak kövessék ezeket a rózsaszín csöveket. Akkor megint eszembe jutott ez a szép, egzotikus madár, és a csöveket elneveztem végtelen flamingónak. Ebből kultuszt csináltam. Elkezdtem beszélni róla mindenkinek, írásban, előadásban, interjúban szóba hoztam a berlini végtelen flamingót. Aztán kaptam egy meghívót Japánba. Nagy József, akiről az elején beszéltem meg Döbreiék, a lányom és a férje, szóval néhányan, akik mozgásszínházzal foglalkoznak, összebarátkoztunk egy Tanaka nevű világhíres japán táncossal. Ő járt nálunk, majd meghívott a fiammal, aki filmes, kért, hogy tartsak Japánban egy előadást. A flamingó élményemet akartam elmesélni, és elhatároztam, hogy csinálok egy filmet. Először csak a csöveket akartam lefilmezni. Egy barátommal vaktában elindultunk a városban. Egyszer csak ráfutottunk egy nőre, turista volt, tiszta rózsaszín öltözékben. Még a cipője, harisnyája, masnija is rózsaszínű volt. Elkezdtük a kamerával követni, aztán egy kirakatban észrevettünk egy rózsaszín selyembugyogót, egy papírboltban meg egy csüngőt, amin kis flamingók lógtak. Anélkül, hogy bármit is előre megrendeztünk volna.

– Olyan lehetett, mint egy performance...

– Igen. A film elkészült, zenét kellett találni hozzá. A berlini tartózkodásom elején bemutattak egy fiatal zenészt, keleti típus volt, akár japán is lehetett. Aztán naponta egy japán vagy kínai óvodaszerűség mellett mentem el, néztem a gyönyörű kis arcokat, és arra gondoltam, hogy attól a japán fiútól kellene szereznem egy zenekazettát. Kíváncsi voltam, hogy milyen zenét kedvelhet, és egyáltalán, a japánok milyen zenét csinálnak. Beszéltem a főnöknővel, kértem, hogy beszéljen az érdekemben a japán fiatalemberrel. Megígérte, hogy segít, de telt az idő, és nem jelentkezett. Amikor éppen kész lett a filmem, akkor kaptam tőle egy kazettát. Otthon betettem a lejátszóba, a feleségem pedig a harmadik szobában egyszer csak fölkiáltott, hogy mi ez. Olyan, mint a flamingó. Tényleg valami különös, kotyogásszerű, félig elektronikus hanghatás volt, rendkívül passzolt a csövekhez. Elküldtem Pestre, hogy bevágják, azt hitték, hogy tényleg a flamingó hangja. Aztán elmentem Japánba, és levetítettük a filmet, a bevezetőben elmondtam, hogy egy fiatal japán ösztöndíjas társam zenéje. Amikor a nevét kiírták, hatalmas taps tört ki. A tolmácstól megtudtam, hogy ez a zenész ott nőtt fel náluk, a Tanaka művész telepén, később világhírű lett. A közönségből sokan jártak Berlinben, egy részüknek a flamingó volt izgalmas, másoknak a csövek. A fiamat viszont idegesíteni kezdte, hogy állandóan a flamingóról beszélek, rám szólt, hogy hagyjam abba.  Ültünk a teázóban a színháznál, oda ült hozzánk egy nagyon kifestett hölgy, hozzám fordult, és azt mondta, uram, én flamingó vagyok. Ne nekem, mondja a fiamnak, hárítottam el magamtól. A japán barátom felvilágosított, hogy a hölgy egy ottani milliomos felesége, akinek van egy ilyen kényszerképzete, és eljár a világba mindenhova, ahol flamingókat sejt. Zavaromban akkor azt mondtam a nőnek, hogy nem tudok segíteni rajta. Nem vagyok pszichológus, én a motívummal foglalkozom, nem emberi lényekkel. Hát ennyi a hosszúra sikeredett közbevetés. De hogy visszatérjek a kérdéshez, el kell mondanom, hogy a flamingó csak úgy tud szaporodni, ha nagy tömegben, biztonságban érzi magát. A berlini állatkertben sincs akkora populáció, hogy szaporodásra serkentse, de tükröket tesznek köréjük, és ezzel megsokszorozzák a számukat, illúziót keltenek. Letojnak, szaporodnak. Ez sugallta a gondolatot, hogy a kisebbséggel is ezt kellene csinálni, elhitetni velük, hogy sokan vannak. Ezt a tudatot kéne bennük, bennünk erősíteni. Berlinhez és a flamingó-mániámhoz még hozzátartozik, hogy március 15-én az ottani magyar közösségnek én tartottam az ünnepi beszédet, és abba is beleszőttem a végtelen flamingót. Majdnem botrány lett belőle. Akkor eszembe se jutott, hogy 1848-ban is volt egy Flamingó jelenség, Jókainak van erről írása. Jó felé tapogatóztam, a csövekről, a vezetékrendszerről, mint a kapcsolatteremtés eszközéről beszéltem, a tavasz áramlásáról, az új impulzusokról szóltam, de a hivatalosságok nem tartották helyénvalónak egy ilyen alkalmi szövegben az utalásaimat. Botrányszaga lett a dolognak. Két részre szakadt a berlini magyarság, volt, akinek tetszett és volt, aki nem értett egyet azzal, hogy megújítottam a 48-ról való beszédmodort. Aztán meglátogatott két unokánk, hat-hét évesek. Bementünk a Magyar Házba, összefutottunk az igazgatóval. Megkérdezte a gyerekeket, hogy tetszik Berlin. Egyszerre kiáltottak fel, hogy a végtelen flamingó tetszik, mert ahogy a csövek mellett arrafelé haladtunk az autóval, mutattam nekik, és nagyon élvezték. A szegény igazgató meg csak nézett döbbenten. Végül egész mítosza lett a flamingó ügynek. Most éppen pihentetem, alszik a motívum.

– Úgy érzem, sok véletlenszerűség alakította ezeket a dolgokat. A sikerhez vezető úton is nagy szerepe lehet a véletlennek?

– Persze. A nemrég díjazott Költő disznózsírból című könyvemmel kapcsolatban is elmondható ilyesmi. Én nem akartam elkészíteni ezt a kötetet, sokat szenvedtem vele, még dolgozni akartam rajta, nem adtam volna ki a kezemből, de nem engedték. Erősítettem, hogy nem tudom megcsinálni. Aztán mégis megcsináltam. Közben oda-vissza utazgattam Berlinbe, majd amikor megnéztem, a képek nem tetszettek. És egyszer csak jött a díj. Nem is tudtam milyen, csak mondták, hogy nagydíj. A könyvnek nagyobb sikere lett, mint ahogy gondoltam.

– Érdekes, hogy ezt a nagydíjas művet egy hasonló elismerésben részesült írótárs, Parti Nagy Lajos provokálta ki.

– Igen, ő régen akart egy ilyen interjút készíteni velem, annyira kitartó volt, hogy nem tudtam neki ellenállni. Eljött hozzánk és tíz napig rendszeresen beszélgettünk. Nekem közben meg-megoldódik a nyelvem, sokat beszélek, de hirtelen leblokkolok. Rossznak tartom, amit mondtam, legszívesebben visszavonnék mindent. De lassan rákényszerített, és elkezdtem  dolgozni a könyvön. Nem mutatta, de ő is megijedt egy kicsit. Szerette volna már befejezni.  Majdnem úgy lett, hogy a kérdések kimaradnak belőle, de most már én nem hagytam. Az előszóban próbált a regény felé elmozdítani. Ha még egy fél évet dolgozhattam volna rajta, akkor lehetett volna ilyesmi is, de sem a családom, sem a szerkesztők nem engedték. Szép volt a vele való beszélgetés, meg a ragaszkodása, ahogy ezt velem végigcsinálta. Hálás is vagyok neki, hálásabb, mint ahogy ez talán a könyvből kitűnik.

– Egyébként az a benyomásom, hogy a szépíró Tolnai Ottó sem sajnálja az időt és energiát olyankor, amikor a képzőművészet kerül terítékre, és a művészeti írói énje lép elő.

– Nem, mert én ezt teljesen beépítettem a saját világomba, része lett az életemnek és az írásomnak. Regényes figurákat, olyan dolgokat szedek ki a képekből, amiket aztán behelyezek prózába, versbe, aztán ismét visszahelyezek az eredeti közegébe. Addig mozgatom ezt az anyagot, amíg valami mássá lesz, mint születésekor. Most egy vidéki kis festővel foglalkozom, aki valójában földmérő volt, és közben festegetett. Ez nekem nagyon fontos: pontról pontra lemérni azt a földet, amelyen élek. Újraértelmezem a képeit, hozzá is írok, és nagy festőt csinálok belőle. Pedig nem volt az. Regényfigurává válik általam ez a földmérő. Én vagyok a figuránsa, az asszisztense. Az írás címe: Ki itt a figuráns? Megyek a festő után, aki munka közben néha fest és kiabál rám, veszekszik velem, hogy azt mondd meg, hol állok, hol a talppontom, a nadír? A nadír meg egy másik verses kötetemnek a címe: Szög a nadírban. Eljutottam eddig, a zenit ellenpontjához. Hogy hol állok, hogy állhatok-e, van-e nekem egy talpalatnyi földem, ahol otthon vagyok? Ami nem vész el, ami valós? Ez a földmérő is állandóan azt akarja tudni tőlem, a figuránstól, hogy hol áll. Mert addig nem tud elkezdeni festeni, amíg ez nem tisztázódik benne. Ezt én találtam ki, illetve a lányával is beszéltünk róla. Aztán elviszem az én világomba. Lecsapok rá, és megeszem, aztán valami mássá változik. Ilyen értelemben ez tulajdonképpen nyersanyag. Persze másképp is tudok dolgokat megérinteni, materializálni. Például nagyon hatott rám a francia költészet. Ott a központi kategória az azúr, ami valami távoli, megfoghatatlan. A festményen viszont a kék festék megérinthető. Elkezdtem tehát foglalkozni a tenger-festőkkel, egyrészt az Adria miatt, másrészt mert a francia tengerfestészet nagyon érdekes. Most ez a katalán festő barátom úgy festi a tengert, hogy nagyon pasztásan rácsapkodja a festéket, aztán megfordítja a vásznat, a festék pedig elkezd csöpögni. Úgy szárad meg a festék, hogy olyan lesz, mint egy cseppkő-barlang, jól érzékelhetőek a hullámok meg a vízcseppek. Most épp az ő tengerképeivel foglalkozom. És másokkal is. Ezt az utat is azért vállaltam el most, meg Pécsre, Debrecenbe, hogy összegyűljön annyi pénz, hogy megvehessek egy-két képet egy öreg festőtől, aki már nem él.

– A festők, szobrászok hogyan fogadják ezt a fajta megközelítést? Hogy viszonyulnak ehhez a regényesített, költőesített átváltozáshoz?

– Sokan szeretik, de vannak kritikusok, kívülállók, akik nem fogadják el ezt a módszert. Bár most talán már inkább. Sokat vagyok festők műtermében, ők jobbára azonosulnak az én szemléletemmel. Nagyon szeretem a horvát, szlovén, szerb festészetet, a montenegróinak egy részét, ez az én specialitásom. És természetesen a magyar festészetet. Ahogy a világban jártam, például New Yorkban, Rothkóval foglalkoztam. Azt éreztem, hogy nekem valahonnan ismerős ez a vattás dolog, és felfedeztem, hogy ha részleteket nagyítanánk ki a Czóbelből, akkor az is olyan lenne. Czóbel mondta egyszer, hogy sokat köszönhet Kosztkának, aki parasztfestő volt, tanyán élt, Szentesen. Akkor az ő életével kezdtem foglalkozni, ő volt az, akit a felesége talicskán tolt be a kórházba. Így megy egyik téma a másikba, de azért mindig vigyázok, hogy egy nagy, Rothko kaliberű, világhírű festőhöz is legyen egy koordinátám. Valahogy összekötöm a nagyokat a kicsikkel, az ismeretlent az ismerttel, a lokálist, helyit a világival. Ezek az ellenpontok nálam fontosak.

– Így sajátos módon papírra, könyvbe kivetítve a művészeket és művészetüket, Tolnai Ottó egyféle társszerzővé, alkotótárssá válik?

– Igen. Van két ilyen könyvem, a Meztelen bohóc, ez egy gyűjtemény, illetve a Rohadt márvány, és egy-két kismonográfiám vajdasági festőkről. De most már megint elég nagy anyagom van. Kis, ismeretlen mesterekről próbálom bebizonyítani, hogy nagyok.

– Ez nem kockázatos?

– Kockázatos, de izgalmas kaland.

(Tolnai Ottó, Magyarkanizsa, 1940. július 5., író, költő, műfordító.)
Művei:
1963 Homorú versek (versek)
1967 Sirálymellcsont (versek)
1968 Valóban mi lesz velünk (versek, Domonkos Istvánnal közösen)
1969 rovarház (regény)
1969 Agyonvert csipke (versek)
1970 Ördögfej (regény)
1972 Gogol halála (elbeszélések)
1973 Legyek karfiol (versek)
1973 Versek
1978 Sáfrány Imre (képzőművészeti monográfia)
1980 Világpor (versek)
1982 Elefántpuszi. Versek koravén gyerekeknek
1983 Virág utca 3. (regény)
1983 Vidéki Orfeusz (versek)
1986 Rokokokokó (versek)
1986 Gyökérrágó (versek)
1987 Prózák könyve (elbeszélések)
1989 Cápácskám: apu (gyerekversek)
1992 árvacsáth (versek)
1992 Wilhelm-dalok, avagy a vidéki Orfeusz (versek)
1992 Versek könyve
1992 A meztelen bohóc (esszék)
1994 Június (elbeszélések)
1994 Kékítőgolyó. Új prózák könyve (elbeszélések)
1996 Végel(ő)adás (dráma)
1997 Rothadt márvány. Jugoplasztika (képzőművészeti esszék)
2001 Balkáni babér (katalekták)
2004 Költő disznózsírból (interjúkötet, Parti Nagy Lajossal közösen)
2005 Szög a nadírban. Kovács Antal naplója
2006 Ómama egy rotterdami gengszterfilmben (regény versekből)

Díjai:
1967, 1980 Híd-díj
1988 Mikes Kelemen-díj
1988 Szirmai Károly-díj
1991 József Attila-díj
1991 Üzenet-díj
1992 Kortárs-díj
1992 Év Könyve-jutalom
1993 Ady Endre-díj
1993 IRAT-nívójutalom
1994 Alföld-díj
1995 Déry Tibor-jutalom
1997 Füst Milán-díj
1997 Bodrogvári Ferenc-díj
1999 Weöres Sándor-díj
1999 Bezerédi-díj
2000 A Köztársasági Elnök aranyérme
2000 Radnóti Miklós-díj
2001 Párhuzamos Kultúráért-díj
2005 Magyar Irodalmi Díj
2007 Kossuth-díj