Ugrás a tartalomra

 

Háború, szerelem, fasizmus - Remarque

(1898. június 22.–1970. szeptember 25.)

1898. június 22-én születik Erich Maria Remarque Osnabrückben, katolikus munkáscsaládban. 
Olyan szerencsés, hogy tizennyolc, amikor sokszázezer sorstársával együtt részt vehet az I. világháborúban, ahol megsebesül tizennyolc évesen, és ezzel is szerencsés, mert huszonöt évvel később a nálánál szerencsétlenebbeket tizenhárom évesen besorozzák, tizenhárom évesen halnak meg. És az ötvenöt évesek is – persze. Lábát, nyakát, kezét tépi szét a repesz, katonai kórházba kerül, a háború végéig ott marad. Aligha paradicsom az első világháború kórházi léte, de nem hal meg sok százerer sorstársával ellentétben, így megírhatja a Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, ugyanezzel kiharcolja, hogy a II. világháborúban ne kelljen részt vennie.

Hitler és pártja kifejezetten irtózik a humanistáktól. A Nyugaton a helyzet bemutatja a frontot nem járt civilnek, a hátországokban harsogott hazafias lózungokkal, a hősire formált katonadicsőséggel szemben, mit él meg a katona a lövészárokban. Hogy nyakig merül a sárban, belefullad a latrinaszagba, éhezik, hogy amikor nem figyel, a patkány lerágja a fülét, hogy az idióta altiszt és az ellenséges gránát másodveszély a lajstromban, az első a folyamatos fertőzés és a morál, a körülmények embertelensége.
1931-ben jó érzékkel, Svájcba menekül. Ha nem teszi, nagyon gyorsan Hitler valamelyik átnevelő lágerében találja magát, mert Remarque műveit hazaárulónak minősíti Goebbels és ideológuscsapata, máglyára kerülnek. Könyvek – máglyára. Nem rossz.
Svájcból 1939-ben áthajózik az Amerikai Egyesült Államokba, 1948-ban felismeri, élettere Európa, nem bírja az amerikai életvitelt, visszatelepül
Svájcba, ahol haláláig él.

De hol vagyok én itt képben? Bátorságomra jellemző, hogy Remarque együttérző háborús regényeiből gyűjtöttem erőt, hogy megoldjam valamiképpen, ne kelljen bevonulnom. Hogy eléggé féljek. Nem akartam Czinege elvtárs katonája lenni. Széljegyzet fiataloknak: bizony, be kellett vonulnunk a demokratikus magyar néphadseregbe, hogy megvédelmezzük kis hazánk szocialista vívmányait. Érkezett a kis világosbarna kartonboríték, behívó benne, nem SAS-behívó ugyan, de az mindegy.

 

Erich Maria Remarque német író (1898. június 22.–1970. szeptember 25.)

IDÉZETEK
  
A magzat. Hiszen ebben a pusztuló testben vakon növekszik egy tapogatózó élet. Közös a sorsuk. Emez még táplálkozik, szív mohón, csakis a növekedés ösztöne hajtja, hogy valamivé legyen, mindegy, mi lenne, mérnök, pap, katona, gyilkos, ember, akármi, de élni akar, szenvedőn és boldogan és összetörten - óvatosan haladt a műszer a láthatatlan fal mentén - míg ellenállásra nem talált, ott elővigyázatosan áttört - most kiemelni - vége. Vége az öntudatlan keringésnek, vége a sohasem szállt lélegzetnek, ujjongásnak, panasznak, növekedésnek, eljövendőnek. Fakó, élettelen húsdarabka csupán, meg egy kevés elcsöppenő vér.

Beszélni jó, ha a boldogság áll a beszéd mögött, ha könnyen és elevenen folyik a szó, de mit segíthet az olyan változékony, könnyen félreérthető dolog, mint a szó, ha szerencsétlen az ember? Csak növeli a bajt. 

A sors úgysem lehetett erősebb a közönyös bátorságnál, amely ellene szegült. Az ember, ha sorsa végképp elviselhetetlenné válik, bármikor megölheti magát. Jó volt ezt tudni, de jólesett tudni azt is, hogy semmi sincs veszve addig, amíg él.

Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.

Azelőtt sok minden volt... biztonság, háttér, hit, célok... csupa barátságos tájék, ahol mindig megvethettem a lábam, ha a szerelem megrázott. Ma már semmim sincs... legfeljebb némi kétségbeesésem, egy kis bátorságom, és különben minden idegen, kívül, belül. Ha erre száll a szerelem, az olyan, mint a csóva a száraz szalmában. Amikor már semmid sincs, csak ez maradt, akkor ez is más... vadabb, fontosabb és pusztítóbb, mint volt azelőtt.

Tudod, mi van még, amit ugyancsak egyedül az ember tud? Hogy meg kell halnia. Ellenméregnek kapta a képzeletet. 
 
Ha már nem tudunk gyerekesen viselkedni, akkor megöregedtünk.

Nem kellenek a magyarázatok. Minden magyarázat olyan másodosztályú. Érzelmekben amúgy sincs magyarázat. Csakis cselekedni lehet.

Rég eldőlt már minden, mint mindig. Legföljebb nem tudunk róla, és a látványos végjelenetet összetévesztjük a döntéssel, amely pedig már rég némán megszületett, hónapokkal azelőtt.
 
Vajon nincs-e mindenkor igaza a szépségnek? És mentsége is, az égvilágon mindenre?

Aki semmit sem vár, nem csalódhat. 

Különben hazugság ez is - nem kapunk ajándékba soha semmit; haladékot legfeljebb, mint ezt is, de hát mit várhatunk? Hiszen minden csak haladék, kegyes haladék, tarka lobogó a távoli, de könyörtelenül közeledő sötét kapu előtt.

Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.

Az üres tér az időben. A szoba, ez a kivilágított kis kamra, ugyanolyan, mint azelőtt - és itt van megint az egyetlen ember is, akit szeret, és valami furcsa módon mégsem ugyanaz már ő sem, megfoghatná akár, csak a karját kellene kinyújtania, de számára mégis és már örökre elérhetetlen.   
 
Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának.

Regényei 

Gam (1924) - Gam (magyarul az Állomás a horizonton c. gyűjteményes kötetben jelent meg 2000-ben)
Station am Horizont (1928) - Állomás a horizonton (magyarul az Állomás a horizonton c. gyűjteményes kötetben jelent meg 2000-ben)
Im Westen nichts Neues (1929) – Nyugaton a helyzet változatlan
Der Weg zurück (1931) – Győztesek és legyőzöttek / … és azután?
Drei Kameraden (1937) – Három bajtárs
Liebe deinen Nächsten (1941) – Szeresd felebarátodat
Arc de Triomphe (1945) – A Diadalív árnyékában
Der Funke Leben (1952) – Szikrányi élet
Zeit zu leben und Zeit zu sterben (1954) – Szerelem és halál órája
Der schwarze Obelisk (1956) – A fekete obeliszk
Der Himmel kennt keine Günstlinge (1961) – Hiába futsz
Die Nacht von Lissabon (1963) – Éjszaka Lisszabonban
Schatten im Paradies (kiadva halála után, 1971) – A paradicsomban is ott a pokol
Csend Verdun felett (novelláskötet, első magyar kiadás 1992-ben)

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.