Háború, szerelem, fasizmus - Remarque

1898. június 22-én születik Erich Maria Remarque Osnabrückben, katolikus munkáscsaládban. 
Olyan szerencsés, hogy tizennyolc, amikor sokszázezer sorstársával együtt részt vehet az I. világháborúban, ahol megsebesül tizennyolc évesen, és ezzel is szerencsés, mert huszonöt évvel később a nálánál szerencsétlenebbeket tizenhárom évesen besorozzák, tizenhárom évesen halnak meg. És az ötvenöt évesek is – persze. Lábát, nyakát, kezét tépi szét a repesz, katonai kórházba kerül, a háború végéig ott marad. Aligha paradicsom az első világháború kórházi léte, de nem hal meg sok százerer sorstársával ellentétben, így megírhatja a Nyugaton a helyzet változatlan című regényét, ugyanezzel kiharcolja, hogy a II. világháborúban ne kelljen részt vennie.

Hitler és pártja kifejezetten irtózik a humanistáktól. A Nyugaton a helyzet bemutatja a frontot nem járt civilnek, a hátországokban harsogott hazafias lózungokkal, a hősire formált katonadicsőséggel szemben, mit él meg a katona a lövészárokban. Hogy nyakig merül a sárban, belefullad a latrinaszagba, éhezik, hogy amikor nem figyel, a patkány lerágja a fülét, hogy az idióta altiszt és az ellenséges gránát másodveszély a lajstromban, az első a folyamatos fertőzés és a morál, a körülmények embertelensége.
1931-ben jó érzékkel, Svájcba menekül. Ha nem teszi, nagyon gyorsan Hitler valamelyik átnevelő lágerében találja magát, mert Remarque műveit hazaárulónak minősíti Goebbels és ideológuscsapata, máglyára kerülnek. Könyvek – máglyára. Nem rossz.
Svájcból 1939-ben áthajózik az Amerikai Egyesült Államokba, 1948-ban felismeri, élettere Európa, nem bírja az amerikai életvitelt, visszatelepül Svájcba, ahol haláláig él.

Beszélni jó, ha a boldogság áll a beszéd mögött, ha könnyen és elevenen folyik a szó, de mit segíthet az olyan változékony, könnyen félreérthető dolog, mint a szó, ha szerencsétlen az ember? Csak növeli a bajt. 

A sors úgysem lehetett erősebb a közönyös bátorságnál, amely ellene szegült. Az ember, ha sorsa végképp elviselhetetlenné válik, bármikor megölheti magát. Jó volt ezt tudni, de jólesett tudni azt is, hogy semmi sincs veszve addig, amíg él.

Valami hajszol engem. Mintha mindig elszalasztanék valamit. Utánakapok, megszerzem, és akkor kiderül, hogy nem volt semmi. És én megint másvalami után kapkodok. Előre tudom, hogy ugyanúgy végződik majd az is, mint a másik, de nem bírom kihagyni. Hajszol, üldöz, aztán egy ideig elfoglal, de megint csak elhagy, és marad az üresség; olyan ez, mint az éhség, mindig újra elfog.

Azelőtt sok minden volt... biztonság, háttér, hit, célok... csupa barátságos tájék, ahol mindig megvethettem a lábam, ha a szerelem megrázott. Ma már semmim sincs... legfeljebb némi kétségbeesésem, egy kis bátorságom, és különben minden idegen, kívül, belül. Ha erre száll a szerelem, az olyan, mint a csóva a száraz szalmában. Amikor már semmid sincs, csak ez maradt, akkor ez is más... vadabb, fontosabb és pusztítóbb, mint volt azelőtt.

Mintha bekéredzkedett volna valami alaktalan, szürke vigasztalanság, valami, ami a bánatnál is szomorúbb - egy távoli, névtelen emlék, szélfújta, végtelen hullám, hogy visszakövetelje, amit kivetett egykor egy elfelejtett szigeten - a parányi emberséget, fényt és eszmét.

Az üres tér az időben. A szoba, ez a kivilágított kis kamra, ugyanolyan, mint azelőtt - és itt van megint az egyetlen ember is, akit szeret, és valami furcsa módon mégsem ugyanaz már ő sem, megfoghatná akár, csak a karját kellene kinyújtania, de számára mégis és már örökre elérhetetlen.   
 
Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának.