Mások, de mégis van bennük valami közös - Rabóczky Judit és Retkes Máté szobrászatáról
Aki azt hiszi, hogy a szobrászat térben-festés, az csak kicsit közelít, de nem érinti a dolgok lényegét. Rabóczky Judit valahol arról beszél, hogy ő „berántani” akar. Valahova berántani, annyit tesz, hogy kint vagyunk, kintről kell bekerülnünk egy belső, és az alkotó szerint feltétlenül gazdagabb világba. Judit azt is mondja, hogy ha már bent vagy, akkor ott az „igazi létet” tapasztalhatod meg. Mi az igazi lét? Nézzük a vasból, fémből hegesztett, szinte kovácsolt, tekert, hajlított, csavart szobrait, és azt látjuk, hogy a rettentő szemétnek, hulladéknak, nehéz vasnak ez a fiatal szobrásznő könnyedséget, életet, ritmust, szépséget ajándékoz, vagyis az „igazi léttel” ruházza fel a holt anyagot. Látjuk az általa csak – nem kevés humorral és öniróniával – „duciknak” aposztrofált táncoló, mozgó, pörgő ősnő alakokat, kicsiben és nagyban, és azt a könnyedséget érezzük, azt a szépséget, életet és ritmust, amivel az alkotójuk a szobrot, a szobor pedig – velünk találkozva – minket ruház fel, nekünk ajándékoz. Miféle gazdagság ez? Miféle vagyon, amiből ily bőkezűen lehet osztogatni?
Rabóczky Judit lángoló pipacsmezője csak elő- és erőtere annak a végtelen tájnak, amire ráérzett, s amihez már kulcsot kovácsolt magának – valljuk be szemérmesen: kitárva szélesre ezt a kaput erre a tájra: nekünk is. A lángoló pipacsmező mögött cseppek törékenységéből és csillogásából felépülő ősöreg erdő sűrűje rejtezik, melynek ösvényein bolyongva az ember egy anya elveszett vascipellőit találja meg. Hegesztett vaskertje esély és lehetőség, hogy az elhagyott, elhasznált és száműzött anyag: a vas megemelt térben értelmet nyerjen, akár angyalok világát tárja fel. Nem féltem a szobrásznőt. Talán csak egy kicsit. Humora megvédi majd érzékenységét, érzékenysége pedig humorát. Érdemes követni alkotómunkáját, ha az ember az igazi létet akarja megtapasztalni.
A másik fiatal szobrász éppen azon a ponton van, ahol már önmaga, bár még tanítvány. Ellentétbe Judit erejével, ősnő formálásával, Retkes Máté éppen a gyöngédség és finomság irányába mozdul, kicsiny plakettjai is sokkal inkább a kevés finom vonalra építkeznek, s nem is annyira berántani akarnak, mint inkább kinyitni, feltárni. Máté azt mondja minden szobrával, hogy ahová be kell lépnünk az lényegében bennünk rejlik, a magasabb lét forrása a szívünk közepén van, s csak saját elhatározásunkból, csak és kizárólag mi magunk nyithatjuk meg ezt a forrást. Úgy tűnik tehát ő gyöngédebb, mégis hasonlóan érzékeny, mint Judit – számomra azonban a kettő semmiképpen sem külön-külön értelmezendő, hanem kiegészítik egymást, és amikor mindkettőjük munkáit már láttam, úgy éreztem, hogy a fiatal magyar szobrászat két markáns alakját ismerhettem meg, akik kiegészítik egymás világát, semmint jobb-rosszabb relációba lehetne őket helyezni. Ez egyébként is jellegzetesen téves európai gondolkodás. Ijedten hallgatom pesti kávéházakban, hogy egyik festő jobb, vagy rosszabb, mint a másik.
Számomra azok a festők az érdekesek, akikről azt lehet mondani bátran, hogy „mások, de mégis van bennük valami közös”. És erről a két szobrászról én bátran mondom, hogy mások, de mégis van bennük valami közös. És ezt a „közöst” nem Retkes Máté a kereszténységet megható őszinteséggel feldolgozó munkáiban fedeztem fel, hanem sokkal inkább ladikjaiban. A Hokusai legjobb fametszeteit idéző, lendületes és jellegzetesen tiszai ladikok egy térben jól elhelyezve – akárcsak a „ducik” – egyszerre játékosságot és szépséget sugároznak ránk, ugyanakkor e ladikok a túlvilág csónakjai is, és memento moriként emlékeztetnek az élet fontosságára és nagyszerűségére, akárcsak a drótból csavarodott ősnők.
Remélem, hogy felismerik egymást.
