A Szivárvány költője - Mózsi Ferenc

Az alábbi kisesszét Zalán Tibor írta  Mózsi hatvanadik születésnapját ünneplendő "Mózsi Ferenc hatvanéves. Ennek a mondatnak minden valamirevaló irodalomban lenne helyi értéke. A miénkben alighanem nincs. Mert a miénk, egyre inkább úgy tűnik, leginkább semmirevaló irodalom, ahol önjelölt zsenik kánonoznak és vitustáncolnak mindenfajta következmény nélkül. De most nem is erről van szó. Megmondom inkább, miért kellene a mondatnak helyi értékkel bírnia. Két okot is tudok rá. Egyik, hogy Mózsi egyike az utolsó par excellence költőknek. Aki éli és közben írja az életét, vagy írja és éli közben, vagy csak írja és nem éli – de az írás mindenképpen az egyik, ha nem a legfontosabb princípium a világában. Meg kell becsülni az ilyesmit, főleg olyankor, amikor machinátorok és mache-bajnokok akarják elhitetni az olvasókkal, hogy az írás nem egyéb hangzók fölötti szarakodásnál. A másik ok, amiért most Mózsival kellene foglalkoznia a magukra adó irodalmi orgánumoknak, hogy alapított és szerkesztett egy folyóiratot, amelyet Szivárványnak hívnak. Hívtak. Mivel megszűnt. De lapozzunk vissza kicsit. Mózsi (Vystup) Ferenc, úgy tizennyolc éves kora táján, megállt egy alkonyatban a jugoszláv tengerpart eldugott öblében, és bevárta a sötétet. Akkor módszeresen levetkőzött, nejlonzacskóba csomagolta az iratait, a pakkot egy tőrrel a fecskéjéhez erősítette, és amikor a hold is letakarodott az égről, belevetette magát a fekete semmibe. És úszott, nagyon sokáig úszott. És számolt, nagyon sokáig számolt. Előre kikalkulálta, meddig kell egyenesen úsznia, és mikor kell jobb kanyart vennie, hogy Olaszországba jusson. Talán bal kanyart. A jobb manapság jobban hangzik. Mindegy. De elfáradt a gyermekember, féleszméletben, félálomban, félrémületben fordult egyet, szerencséje volt, és kifogták az olasz halászok. Lövenben egyetemet végzett, hogy legyen papírja az élethez. Aztán elment Chicagóba. Alapított egy utazási irodát. És dolgozott, mint mindenki, aki ott megélni akart. Keményen, mert ha igen, akkor miért is ne…

És amikor eleget keresett, Szivárvány címmel lapot indított – az amerikai kontinens egyetlen jelentős magyar nyelvű irodalmi folyóiratát. Közben megetette, meglakatta, megutaztatta a magyar irodalom jeleseit és nagy potyázóit, kánon- és szarkeverőit, akik a rendszerváltozás után rendesen el is feledkeztek erről. Meg róla. Tulajdonképpen idáig tartott a történet. Mózsi Ferenc a rendszerváltozás után hazahozta a lapját, mely a nagy irányzatos lapbucherálások idején megpróbált, szinte egyetlenként, mindenfajta falkán és pártálláson felülemelkedve, csak minőségi alapon szerkesztődni. Negyedévente megrendezte, állandó és gyarapodó törzsközönség előtt, a várbéli Liteában folyóirat-bemutató számait, évente megtartotta Csobánkán a tanulmányi napjait, ahová százak zarándokoltak el, ki. Fellépett szinte a teljes (mára) jobb- és baloldal, Faludytól a napokban gyászolandó Nagy Gáspárig, Binder Károlytól Szabados Árpádig, a Holmitól a Kortársig és Tiszatájig – jöttek a Vajdaságból, a Felvidékről, Erdélyből, Kárpátaljáról, ott voltak Ausztria magyarjai csakúgy, mint Kanadáé vagy Ausztráliáé… Ott volt, félve írom le, a magyar irodalom. Vagy – ott voltak az annak hittek. Aztán eljött az igazság pillanata, avagy a nagy lenyúlások és bekebelezések ideje, amikor Mózsit szinte mindenki magára hagyta. Egyetlen picula támogatást nem kapott a folyóirat-kuratóriumoktól a lapjára, a tuti felől már nem volt érdekes – talán rendesen palira is vették. Ki tudja. És igaza volt, amikor megsértődött. És amikor megszüntette a Szivárványt – élete nagy kalandját. Mózsi Ferenc hatvanéves. Már nem az irodalomért küzd – az életéért. Egy pillanatra figyeljünk oda rá, ha nem esik nehezünkre. Mintha, véletlenül – egymásra…" Lét, tudat, jelen, tao, Mo-tao  http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/655