Csapás

Úgy viselni talán, mint Jób. Rációval perelni a gondviselést, az egyetlent, amiben semmi ráció nincs. Vagy sikítani talán, mint a Bádogdob Oszkárja, míg meg nem reped minden üveg; felüvölteni tán fájdalmas zenére, mint Zakk Wylde a Stillborn elején. Vagy piszmogni csak csendes katatóniában, mint Popriscsin a tollhegyekkel.

A csapás kivédhetetlen. Az égből jön, akkor is, ha ember keze vétett. És emberkéznek kell helyreállítania, ha égből jött is a veszedelem. Ki véd meg bennünket a csapásoktól…?

És mégis, csak bizonytalanul mondom néktek, talán mindennap úgy kellene élni, mintha az lenne az a nap. Mintha bármelyik nap jöhetne jégeső, ár, forgószél, vörösiszap. Persze dehogy lehet így élni. Városon semmi esetre sem. Saját hálónkba gabalyodtunk már, lehetetlen meglennünk a madzagjaink meg az azokra szerelt végberendezések nélkül, vagy a madzag nélküli végberendezések nélkül, ad absurdum a madzag nélküli madzagok nélkül.

Falun még nem a szupermarketből és wifin át jön minden. Személyes  viszonyban van mindenki a tárgyakkal, a kerttel, az úttal, a krumplival, a szomszéd cicával, az autóbeállóval. Ott még visszamehetünk a dolgok születéséhez, kinek a keze munkája teremtette, ami kinő a földből, és tudni még annak a történetét is, hogy került a Laci sofőr a buszkormány mögé, vagy az új postáskisasszony az ablakhoz. Mindennek megvan a maga története, a maga gazdája.

Ha az ár elmos mindent, a történeteket is elmossa. A tavaly nyári vakolásét, a lagzira készülődését, az új számítógépét, a fényképezőgépét, az első iskolai napét, a sufni megjavításáét. Kegyetlen szörny az ár, aki csak zabálni szeret, mintha egy horrorfilmből jött volna. Nem torpan meg semmi előtt, nem hatódik meg semmin és nincs lelkiismerete.

Csak az állatokat ne kéne látni, hallani: a nem tudás jótékony áldása átokká lesz a tanácstalanul nyüszítő, vonyító, felnyerítő lényeken: rémült tekintetek, átvörösödött bundák, kölykeit vonszoló kutyamama, elhullott, súlytalan madártest, éltető vízbe belefulladó halak tetemei mindenfelé. Csak az ember tudása nagyobb átok.

Nem csak a földrajzi közelség mélyíti az átélést, a személyes kötődés is, ha még oly jelentéktelen is. Például egy tizenévvel ezelőtti vízitúra, táborozás Marcaltőnél, aztán kalandozás Ajka irányába, majd fel Győrnek, a Mosoni-Duna egy holtágához. A táj maga a csoda. A környékbeliek meg, hát persze, hogy utánozhatatlanul kedvesek. Használhatunk kerti zuhanyozót, fürdőszobát, akad fölösleges takaró, husángok a nyársnak, de még menedék is egy viharos éjszakán, aztán kötelek a sátor- és hálózsákszárításhoz. Az éhhalált elűzendő elszaladnak a vendéglősért, aki meg elszalad a szomszéd faluba lefagyasztott húsért, addig is kapunk főtt rizst, estére meg már kész a hús is. A nomádiától végképp megcsömörlöttek kapnak szilvalekvárt és marcali almát. Minden tájnak megvan a maga kedvessége. Mindig lenne mit viszonozni…

De a szolidaritás leginkább csak szép elv; hogyan, mit is lehetne tenni innen, csapáson innen, mi többet annál, mint együtt érezni. A túlcivilizáltság kiépítette a maga intézményrendszerét a segítségnyújtásra, alapokba és szervezetekbe tömörítette: katasztrófaalap, válságstáb, rendkívüli ülés – ez így mind olyan megnyugtató, már csak hallani is… És mégis. Van valami végtelenül nyugtalanító az egészben. Mégiscsak van valami figyelmeztetés ilyenkor a levegőben, mint amikor a szomszéd lakását rabolják ki, holott az enyém még könnyebb préda is lett volna. Lássuk csak, kimentem most megint minden adatomat egy másik pendrive-ra is, talán egy magasabb fokozatú biztosítást kötök, aztán megcsinálom a macskának a kijárást az erkélyen át, és a fontosabb papírokból elteszek egy másolatot anyámnál… Persze nem old meg ez semmit, legfőképpen a szorongás apró csomóit, hogy tényleg minden porrá, vízzé lesz egyszer úgyis, ha úgy jön ki a lépés. Marad hát, ami talán a cselekvésnél is fontosabb, az ég tudja, miért: a rituálék, dogmák és előírások nélküli csendes hála, a szentélyek falán kívül, titokban mondott köszönet, csak úgy futtában a villamos után, vagy sorbanállás és fogmosás közben, vagy számítógép előtt ülve: ha épp ép a világ körülöttünk, ha nem törött szét, ami egész, ha megtarthatjuk még kis ideig, amit megszereztünk, akkor megköszönni mindezt a gondviselésnek, amiben nincs semmi, de semmi ráció.