Darabos Enikő

De ezt az egészet csupa idézőjel közt kellene előadnom, mert a magam részéről már akkor se gondoltam így, most meg homlokegyenest az ellenkezőjét tartom. Magyarán, az általam egyfolytában emlegetett érzéki felszabadulásnak épp az a lényege, hogy elvetem ezt az egész bűntudatgyártó vallásos mechanizmust, és merem megélni, kiteljesíteni magamat. Világos, hogy az érzéki tudás távolról sem rokonítható a bűnnel, az autentikus szerelmi gyönyör pillanata meg maga a ritka tökéletes lét, s ha valami, hát az elfojtás, az egyéniség degradálása, amit hagyományosan az erényes élet jelének szoktak tekinteni, sokkal inkább nevezhető alattomos, önpusztító véteknek. Ezzel kezdtük különben ezt a beszélgetést, maga emlegette a „legintenzívebb önmagunkat” elfojtó hagyományos európai emberképet, amely „a közelmúltban végbement filozófiai-antropológiai fordulat bekövetkeztéig” tartotta magát. Nem egyszerűen arról van szó, hogy a „ne paráználkodj” parancsolatból gyártottunk egy „paráználkodni jó” parancsolatot, hanem ennél sokkal mélyebb átalakulásról. Gondoljunk csak a gyerekekre, akiket a régiek tökéletlen felnőttnek tartottak, s addig „faragták” őket, amíg meg nem ölték bennük az ösztönös jót és a természetes intuíciót. A mai pszichológia meg azt mondja, hogy sokszor e gyerekkori traumákban keresendő a felnőtt agresszió forrása; még az a szerencse, hogy az agressziót legalább agressziónak nevezzük, és nem keresztes hadjáratnak vagy épp hazaszeretetnek. De ha már az előbb Mészöly Miklóst idéztem, itt is ő jut eszembe, mert nagyon idevág, amit a Másuttról mondott, még amikor kéziratban olvasta, hogy tudniillik „minden, ami szent és tiszta, csak akkor igazi, ha eléri a bűn rangját”.

DE: Mégis miért beszél bűnről és tisztaságról most Nóra kapcsán? Eddig csak a szépséget és az érzéki tudást említette vele kapcsolatban. Valamiért mégiscsak felidéződött magában ez a Mauriac-idézet. Miért? Mi lehetett „bűnös” Nóra érzéki tudásában, ami miatt megértette a szentség és a tisztaság lényegét? És most itt nem a filozófushoz fordulok, hanem a történetmondóhoz.
PA: Jó, hogy ezt így mondja, igen. Nyilván megint én viszem bele a történetünkbe ezt a keresztény dichotómiát, ami iránt ő teljesen érzéketlennek mutatkozott, bár pro forma katolikus családból jött, de korántsem viselte meg úgy a dolog, mint engem. Ízig-vérig érzéki teremtés lévén természetes módon kívánta a jót, a „biztos jót”, ahogy mondta, amit a pillanat kínált, szemben a vallás által proponált, halovány „bizonytalan jóval”, és gátlástalanul ki tudott nyúlni a gyümölcsért, le is tudta szakítani, amit megkívánt. Egy tündökletes, varázsos szerető, aki az első csókjával rabul ejtett, többé nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami megfejthetetlen csoda esik meg velem, holott nem történt más, csak a világ legfesztelenebb módján a világ legegyszerűbb szerelmi egyszeregyét gyakorolta, te is kívánsz, én is kívánlak, szerelmeskedjünk, és lépjünk be a pillanat üdvösségébe. A szerelmeskedés az ő kedves szava, mind a mai napig, a pillanat üdvösségét viszont én mondom, most nagyon is tudatosan, mert így éltem meg a szeretkezéseinket. Hogy igenis létezik a zsigeri boldogságnak valami olyan éteri, akár misztikusnak is nevezhető birodalma, ami csak azok előtt nyílik meg, akik teljesen felszabadultan, tehát minden vallási-kulturális-társadalmi előítélet, bűntudat nélkül adják oda magukat, ténylegesen, önfeledten, maradéktalanul, minden rejtett rezerváció nélkül, azaz a másik gyönyöre nyitja meg az én gyönyöröm kútját, mondhatnám, valamiféle belső illumináció ez, fény, igen, fény, az én fényem, ami te vagy, vagy épp fordítva, ráadásul ez az egész maga az érzéki végtelen, noha másodpercekig tart. Vagy valószínűleg másodpercekig, mert az idő közben megszűnik, nincs. Mit mondjak? Szabadabb voltam már, mint valaha, de még mindig igen távol attól a könnyedségtől, ami belőle áradt. Még ma is összeszorul a torkom, ha visszagondolok az első együttléteinkre, pedig mi mindent megéltünk a későbbiek során!

DE: Mi mindent?
PA: Jó, abbahagyom ezt az eksztatikus szöveget. Csak hát… Szóval erre kellett nekem az Avilai Teréz-féle „égi szerelem” a Másuttban, ennek az érzelmi kalandnak a megragadására… nem, egyszerűen a megnevezésére. Hogy legalább nevet adjak annak, amire nincs fogalom, mégis lenyűgöző, mámorító evidencia, sajgó seb, égető veszteség. (…)

DE: A történet, amit eddig elmondott magáról, nagy vonalakban modellezi az utat a tiltott test keresztény tabujától a pogány testimádaton át a kereszténység által is kedvelt érosz és agapé együttes működésének felismeréséig. Nagyon lila ez az állítás?
PA: Lila, persze hogy lila, eszembe nem jutott visszakanyarodni a valláshoz. Emlékszem, milyen ideges lettem, amikor Balassa Péter a Tiéd a kert kötetem kapcsán „a keresztény jelképek pervertálódásáról” szólva, úgy fogalmazott, hogy „a leszámolás velük, de mélyebb szinten – megtisztításuk”. Meg se fordult a fejemben, hogy én a keresztény jelképek megtisztításán fáradozzam. Lejárt lemez, nem érdekel. Vagy mégis? Az az igazság, hogy ez idő tájt tele volt a hócipőm az anyám ájtatos mániáival, amibe nyilván belejátszott Erika mozgalmi zászlóbontása a „szent anyaság” intézménye ellen. Olyanokat találtam mondani, hogy megbocsáthatatlanul alattomos szülői eljárás egy vallásilag indifferens lényt, amilyen én vagyok, kisgyerekkorában megfertőzni ezzel a természetellenes szörnyűséggel. Hamisítatlan anyai önzés, hogy „ne veszítsen el”. Nóra elmosolyodott, eltűnődött. Megbocsáthatatlan? Szerinte ez megbocsátható. Mint aki azt mondja, ugyan már, közönséges emberi gyengeség. Vagy inkább, hogy létezik olyan érzelmi bölcsesség, amely képes ezt a megbocsáthatatlan önzést megbocsátani. Ő ugyanis az „égi szerelem”, a zsigeri nagylelkűség kivételes pozíciójából nézte az egészet. Lefegyverzően hatott rám, elkezdtem én is, akaratlanul is, a megbocsátás lehetőségét keresni. Így találtam rá Avilai Terézre, aki különben anyám kedves szentje volt. Akkor adták ki újra két elmélkedő művét. Beleolvastam, és földbe gyökeredzett a lábam, lenyűgözött az érzékisége. Igen, rájöttem, hogy ebből a szemszögből még a vallási bigottság is elnézhető: ha egyfajta képzelt érzéki kalandnak látom. Ettől meg hihetetlenül gazdagnak éreztem magam, mint aki képes a lehetetlenre: egyszerre lenni kívül és belül. Azaz egy pillanatra se táncoltam vissza, továbbra is egyértelmű volt bennem az anyám képviselte normák elutasítása, a leszámolás vele, közben mégis elfogadtam őt magát annak, ami. Nagyon nyitott lehettem. Ma már nem lennék képes ennyi jóindulatra. Talán Nóra se.