Leütés 5. - Levelek - Mányoki Endre tárcája
Írt apám az égi patikából. Vagy a kocsmakertből, nem tudom. Azt írja, a Hektor jól van, noha a sebeit már ritkábban nyalogatja. Nincs is rá szükség; közel a Naphoz a viszérfekély is begyógyul gyorsan. Azt írja apám a levelében, hogy nem jött a pincér azóta sem, sehol a kisfröccs, de nem hiányzik. Ellenben a billegő vasasztalon folyton sakkoznak, s hogy Erdély valahol megtalálta a tábla másik felét. "Röhögött Miklós" - írja apám -, "valami jó mégiscsak van a Mennyországban." Anya is megvan, szeret napozni, és a sztrádák széleit mind végigültette zöldségekkel. Csak Zsolti tűnt el, írja, úgy hírlik, folyvást a Purgatóriumot járja, valami kösztümkabátot keres, de hogy mi az s miért keresi, írja apám, azt nem tudja elképzelni.
A kösztümkabátot, Ildivel együtt, Zsolti itt vesztette el, a Szondi utca 119-ben, közel Istihez, aki éhezőművész és festő a Rózsa utcában. Levelet írt nekem, hogy megfestette az Átjárót, s hogy menjek el megnézni. Az Átjáró egy vaskapu, hatalmas, lusta szerkezet, csaknem az égig ér, akár a Halhatatlanok városában a sehova vezető ajtó, fent, a lépcső tetején. Van ilyen sok, itt, a Holt városban is, feketék és súlyosak, elállják az utat. Ez is elállná, ha Isti nem festi rá az Átjárót arannyal, sárgával, lilával; csíkokkal és foltokkal; üvegre, vasra, rozsdára. Azóta mindig nyitva van, nem kell kinyitni.
"Vers és létezés közt" - írja egy képeslap hátoldalára Dezső, és azt, hogy bezárt maga körül minden ajtót. Bejárat nincs, csak két kijárat, az egyik énfelém. Holott a vers a létezés, és csak bejárat van, kijárás nincsen. A borítékban vastagon versek, szétszórva valami térben, ahol időtlen kóborolsz; "a végtelenség, a szörnyűség, a kuszaság, az esztelenség" Alef-terében, ahol "fájdalmamat, hogy mondás látszatába keveredem", nem enyhítené semi – ha kijáratot keresnék. Ha nem lenne elég ennyi: itt vagyok, látok és érzek - vagyok. Létezem.
Erzsi is ír. Levelet, nekem, hogy boldog, mert újra ír. És nem nekem, hanem nekünk, a Holt város lakóinak, a pusztulásról. Arról, hogy boldogtalan. Tele kétséggel és önváddal. Mert nem tettünk semmit, ő sem, "ellene". A folytonos bejárat ellen, az önmagunkban való bolyongás ellen. Nem kerestük a kijáratot, egymás felé. Fuldoklunk iszapban, bűntudatban, fertőzünk múltat és jövőt, akár az őrült istenek, akik csupán egy "félelemmel és irtózattal telt" mementót hagytak maguk után az emberek megtévesztésére.
Az égi postán nincsen bélyeg. Címzettje van minden levélnek, és feladója is. Csak bélyeg nincsen, közbül. Eltűnt a közvetítő, nincs sehol. Aki a bélyeget megrajzolta, aki kinyomtatta, enyvet kent rá, cakkosra darabolta. Nincs sehol, aki megnyálazta, és az sem, aki a stemplit ráütötte. A levél ma nem halad át a valóságos téren, nem viszi vonat, postás, sín és utca. Megszűnt a tér közöttünk. Élünk a létezésben.
Pedig a "közbül" ott van. Iszap mossa, utak hálózzák, kapuk szabdalják darabokra. És a postás is jár, valóban. Levelet visz, ajtótól, aminek csak bejárata van, ajtóig, amelynek csak kijárata. Forgatom Péter levelét az angyalokkal, és Dezsőét. Két boríték, valóságos papír, belül teleírt árkusokkal. Golyóstoll-tinta, írógépszalag maszatos festéke, kacskaringók, sekély árkok a betűk helyén; széles síkokon lehelletnyi tér. Próbálom kitapintani. S lám, az egyik kopertán igazi a bélyeg. Cakkos, érdes a széle. Beleakad az ujjbegyembe, ahogy símogatom.
A másikon csak gépi stempli.
"Köszönöm, apa, megvagyok."
