Kis, makacs öregember – Onagy Zoltán tárcája
Ismertem egy öregembert. Egy rendes kis öregembert. Semmi különlegesség, semmi extra. Kicsit morózus ugyan, kicsit kedvetlen, némiképp elkeseredett, aki legutolsó éveiben leginkább két kutyájával folytatott eszmecserét, velük beszélte meg a világ folyását, szocialista kiteljesedését, mert a kutyák őszinte teremtmények, nemigen hazudnak a sült oldalas kedvéért, nem, hogy kettejük közül az őszintébbnek látszó hazug kapja a nagyobb csontot, nagyobb tálat, hosszabb kerítésen túli utat.
Ezt a rosszkedvű öregurat valamelyik reggelen különös vágy támadta hátba: ő bizony meggazdagszik. Ő lesz a nagycsalád első gazdag embere. Ennyi információ persze kevés, hogy érdemes legyen megemlékezni róla napokkal Mindenszentek előtt, a gyertya, mécses és koszorúvásárlások dandárjában.
Ám az öreg azt határozta el, munkából gazdagszik meg. Ezen pedig 68-ban is lehet tele szájjal röhögni, combot csapkodni, hogy mi van, mi ez, tán meghülyült a vénember, más egyre bölcsebbé válik, eszét, tapasztalatát, kapcsolatait üzemelteti a gazdagodás érdekében, ő meg verítékes munkával óhajtana gazdag lenni, pedig ismeri a történelmet, a politikai gazdaságtant, a pillanat ideológiai válaszait, tudja, hol a pénz, hol a nincs. De mert makacs, azt válaszolja a nevetőknek, amit egy makacs ember válaszolhat: elülteti a vagyon alapját képező száz almafát. Tudja, közel-távol almafái lesznek a legszebbek, legtermékenyebbek, mert a fák minden rezdülését, óhajtását figyeli majd. Úgy metszi őket, hogy ihaj. Hajnali fagyokban füstöl. Déli tűző napban árnyékol. Kosárba szedi a lisztharmatot. (Ez a vicc.) A moníliát, a pajzstetűt, a takácsatkát szemmel tartja, jegyzi. Kiszámolja, törzsenként terem mázsányi alma, ez tíz tonna, eladja jó áron, „az oroszok vagonszám veszik az almát”. Következő évben ismétli, „az orosz ember nem szokik le a jó magyar almáról”. Azután megint. Néhány év, és gazdag.
Így gondolja a makacs öregember. És tíz éven át küzd erdőnyi Rozmaring, Starking, Jonatán fával. Ásatja a területet. A fiaival. Megtiltja, közé hétköznapi kultúrnövényt, kukoricát, karalábét és egyebet ültessenek a behurcolt kártevők miatt. Soha nem indul szerszám nélkül a birtokra. Télen kirakja a hurkot a kóborló mezei nyulaknak. Az első években ennyi a haszon: a jóllakottságában figyelmetlen nyúl vadasként végzi, körülötte az ovális tálon pirított krumpligombóc, mártás. Az első évek nagy havaiban csak a nyulak respektálják a gyümölcsöst, alma nem kell senkinek. Ősszel se kell, télen sem. Amennyiért vinnék, nem adja, mert akkor mi van a meggazdagodásával. A nagy házban mindenütt almásláda, a ládahegyekből alma mosolyog. A pince dugig. A padlás. Az alapjáraton fűtött szobák. Meg a veranda. Szabolcs is tele almával. Az egész ország tele almával, mert nem csak a szegény öregember döntött úgy, hogy almából gazdagszik meg.
A második tíz évben már savanyú képpel indul a metszőollóval, a permetező kannával a fák közé. A harmadik tíz esztendőben pedig egyáltalán nem megy, nincs módja.
Hanem bizony a fia. A fiú annyit tanult meg a hosszúra nyúlt almakalandból, hogy a haszon nélkül való sok munka megkeseríti az embert. Menekül az almaillatú környezetből. Máig felfordul gyomra az almaaromás öblítőtől, az almás rétestől évekig felállt a karján a szőr. Amikor odagondol a szegény, makacs öregemberre, a száz almafára, belefájdul a feje. Hogy mire volt jó, mire kellett a sok rabszolga esztendő?
Ő már nem is számolgat. Hozzávetőleges eredményben, haszonban, százalékban sem. A kockázat miatt. Szegény ember ne számolgasson. Majd áll az öregember sírköve előtt a csöpögő gyertyával, és nem érti, miféle üzenetet küld a pusztuló almáskert, mit az elmúlt évtizedek.
