Két kisgyereket hagy hátra, és fellép a Parnasszusra

1932 október 27-én született Sylvia Plath. Halála után negyvennyolc évvel (London, 1963. február 11.) mindent tudunk róla. Könyvei, naplói, regényei, jegyzetei Ted Hughes (a költő férj) jegyzeteivel elérhetők, olvashatók, gyönyörűek, emberszerűek. Vagy miképpen is fogalmazzam. Hughes harmincöt évig nem reagált a támadásokra, amelyek Sylvia Plath-viszony miatt érték. Vádolták azzal, hogy nem szerette az asszonyt, hogy kihasználta, közben akadályozta kibontakozását, ráadásul féltékeny volt a tehetségére, amivel aztán öngyilkosságba kergette. A feminista szólam lazán gyilkosnak nevezte. A szent Sylvia és a ördögi Ted. A Faber & Fabernél jelentette meg gyónás-verseskönyvét, amelyet 1963-ban Sylvia halálakor kezdett el írni: a versek gyötrelmes szerelméről és csillapíthatatlan fájdalmáról. Persze ez is hazugság. Az irodalom látszat, szemfényvesztés, hazugság.
Ebbe most nem bonyolódnék bele, a különféle alapból elemző irodalomtörténészek belebonyolódtak éppen eléggé.

A sztori világos és egyértelmű: Egy kifejezetten becsvágyó diáklány elnyer egy cambridge-i ösztöndíjat, és vele Anglia későbbi koszorús költőjét teljes egészben (ennyiben emlékeztet Ady Csinszkájára), a kiugróan tehetséges és kiugróan jóképű Ted Hughest. 1956 februárjában találkoztak először, sokat nem várnak, júniusban már összeházasodnak (a sebesség pedig Babits Tanner Ilonkájára emlékezteti a magyar olvasót). Két gyerekük születik, boldogan élnek, amíg...  Meg nem halnak, mondaná a mese. De itt új nő lép a képbe. Hughes nem akart válni, megfelel számára a két nő, egy férfi felállás, de Plath ragaszkodik hozzá.

A férj a hagyaték őrizője. A Naplók első kiadása 1982-ben jelenik meg. A felére herélt anyagot átírja, ahol kötelezőnek érzi, neveket változtat meg, időpontokat módosít (ami a Móricz Virág által kiadott Móricz-naplókra emlékeztetheti a magyar olvasót).

Az olvasó is felteszi a kérdést, miután eljut idáig: akarunk-e Sylviát magunknak? Nemigen. Akarunk-e nagyon tehetséges, nagyon irodalmi nőt párunknak? Nem akarunk. Tehetséges irodalmárt se, tehetségtelent pedig egyáltalán nem.
Olvassuk csak el újra Hughes naplójában a feleség naplójáról írt megállapítást: "Saját magának jegyzi le itt a csatákat, melyeket nap mint nap megvív egymással harcban lévő énjeivel." 
Bárhol, bármikor irodalmi nővel hozott össze a balsors, szinte az első másodperctől a legvéresebb harmadik világháborúban találtam magam. Megszűnnek a tények, a napszakok, a reáliák, speciális vihar, amelyben a férfi a háborút elszenvedő civil lakosság. Tehetetlen, kiszolgáltatott, amíg el nem fogadja a feltétel nélküli fegyverletételt. Pedig nincs fegyvere.