Háy János ötven éves
Palócföldön, az Ipoly partján született Háy János író, drámaíró, költő, grafikus, festő, kiadói szerkesztő (1960-ban), ami (nekem) nem mindegy. A palóc nyelvjárás foglyul ejti az embert. Ha mozdulni kíván, időnként leszakad a terepről, és nem óhajt nevetségessé válni, minden előtt meg kell szabadulnia jellegzetes â-itól, az l-, ly különféle változataitól – kisl(j)ány, fol(j)ik -, aztán visszaengedni a birodalomba. A magyar fül kiválóan felismeri és kirekeszti – akár Budapesten is – a "gyüttmentet", az idegent. Különös technika egy ekkorka országban, de így van. Azért tartom fontosnak elmondani, mert a hatvanas-hetvenes évek mindenféle megyei versenyek győztesei úttörőtáborokban kötöttek ki, Csillebérc, Zánka, ahol én veretes Ipoly-parti tájszólásommal emlékezetesen közröhej tárgya voltam, nem is szólaltam meg az első nap után, ha mód volt rá, és kerestem rá módot.
Háy költő, novellista, drámaíró, a Palatinus könyvkiadó szerkesztője, festő, grafikus. Színes tabló. A kérdésre, hogyan is van ez a sokszínűség (Elek Tibor kérdésére) a következőket válaszolja: "Nem látok ellentmondást a dologban, miért is hagytam volna abba a versírást, amikor szeretek verset írni vagy a prózaírást, amikor szeretek prózát írni. Ha születik egy negyedik gyereked, nem hajigálod ki az előző hármat az ablakon. Ezek a műfajok bennem teljesen normálisan elvannak, nem tépik egymás haját, nem akarják egymást kinyírni, nem irigyek egymásra és nem rosszindulatúak, abszolút nem úgy viselkednek, mint a magyarok." Aztán ugyanerről: "Az író alapvető eszköze a nyelv, s ahogy a kapának eltörik egy idő után a nyele, a nyelv is kifárad, elkopik, ha túlhasználjuk." Pontos hasonlat. Néhány kortárs géniusz figyelmébe ajánlható, akik a hajdanában, a látható időn túl talált nyelvtest mára lenyúzott csontvázára csavarozzák fel a fagyasztott csirkéket, hogy valami mégis legyen.
Háy a kortárs magyar irodalom kifejezetten tudatos írója. Szinte minden bekezdése másképpen végződik, mint várnánk, mint az a hagyománnyal a fejünkbe épült. Jó hang, szikár hátér. Valójában nem hasonlítható senkihez a pályán. "Nem a szokványos úton közelítettem meg a terepet: nem jártam x tanár úr egyetemi óráira, nem konzultáltam vele az olvasmányélményeimről, nem az ő hatására olvastam Csokonait, Petőfit, aztán nem teljesedtem ki a nyugatosoknál, és nem írtam formahű verseket, amelyeken erősen érezhető volt a Nemes Nagy Ágnesen átfolyatott Babits hatása, és nem mondták, megveregetve a vállamat, hogy ez még nem igazán eredeti, de már közöljük, nem vártam, hogy bárki is engedélyezze, hogy innéttől lehetek egy kicsit eredeti is. Nem így léptem az irodalomba. Be se léptem, mert ez a belépés-ügy is elég ellenszenves volt nekem."
Kapcsolódó: "Író csak akkor húzza be fülét-farkát, amikor hazudik" (Interjú Háy Jánossal)
