Baudelaire
Gyorsan árvaságra jut, lehet, ez is szükséges összetevő költői paramétereihez. Anyja katonamentalitású fiatal katonatisztet ránt az ágyra, hoz házhoz, akit a gyerek képtelen elfogadni (anyjának az öreg férj után nyilván jót tesz, felfrissül tőle). Hivatalnokot vagy diplomatát akarnak faragni a gyerekből, ami nemigen jön össze.
Utálja mostohaapját, ezért húszévesen Keletre indul. Nem mellesleg: föléli apai örökségét. Az ötvenhétben megjelenő A romlás virágai (Régebben Térey Sándor, újabban, Tornai József fordításában: A Rossz virágai), annyira formabontó és forradalmi, hogy az ügyészség feljelenti istenkáromlás és erkölcsgyalázás címén. Ilyesféle feljelentés többnyire jelent valamit, emlékezzünk Flaubert Bovarynéját követő cirkuszra, de a József Attila kontra ügyészség és istenkáromlásra is. Az ügyészségek aktivitása mindig jelent valamit. Az ügyészségeket úgy találja ki a regnáló hatalom, hogy közönséges szerelmi klapanciák hallatán a fülük botját nem mozgatják.
Azt, hogy hivatalból kiherélik A romlás virágait, Baudelaire nehezen viseli. Következik – illetőleg folytatódik – az alkohol, a narkó. Na és a vérbaj, a kor náthája. 1865-ig viseli Párizst, Belgiumba költözik. De a sikertelen – magát sikertelennek érző – költőnek sehol nem jó. Brüsszelben éri az agyvérzés, Párizsban hal meg. A harmadik – posztumusz – kiadáshoz írott előszava máig érvényes tételeket hirdet a annak dolgában, hogy az irodalom és az élet nem keverhető össze, mert abból csak a baj van: "Nem asszonyaimnak, lányaimnak vagy nővéreimnek írtam ezt a könyvet; nem is a szomszédom asszonyainak, lányainak vagy nővéreinek. Azokra hagyom ezt a föladatot, akiknek érdekük: összetéveszteni a jó tetteket a szép szavakkal. Tudom, hogy a szép styl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel."
Kijut neki tintából is, erényből is.
Két nő Baudelaire életéből: "A [...] költő élete állandó harc könyörtelen hitelezőivel és érzéketlen, buta barátnőjével Jeanne Duval-lal. Jeanne harmadrangú félvér színésznő, mielőtt Baudelaire felfedezte volna. A költészethez nem értett és nem is szerette, kapzsi volt, faragatlan és alattomos, viszont buja érzékiségével amit talán a Baudelaire által bálványozott trópusi tengerekről hozott magával örökre magához láncolta a költőt. Másik szerelme Madame Sabatier éppen Duval ellentéte. A művelt, gazdag, híres és előkelő nő (maga is írt verseket) és a nyomorgó költő között viszont soha sem bontakozhatott ki igazi szerelem, aminek Baudelaire is okozója, mert amikor kapcsolatuk realizálódhatott volna rá oly jellemző módon elutasította a nőt." – mondja Szabó Lőrinc, aki ugyancsak értett a nőkhöz, az 1921-es A romlás virágai elé írt tanulmányában.
Különös költészet, annyi bizonyos. Egyik szemmel nézve áhítattal teli katolikus, másikkal istenkáromló. Mint a magyar földön ugyancsak forradalmárnak tekinthető Balassi. Egyik percben zengő hangú himnusszal köszönti a kelő nap párájában érkező Urat, másik percben paplányt kerget a bozótosban. Baudelaire-rel az amúgy emlékezetesen érzékeny magyartanárnőm se volt képes mit kezdeni, nem lévén rutinja, hogyan vezesse elő azt, ami ennyire bonyolult és más, mint az azt megelőző (tananyag). Pedig ismeri a fordításokat (Franyó Zoltán, Térey Sándor, Szabó Lőrinc, Babits, Tóth Árpád, és persze Kosztolányi), összehasonlítja őket, külön órát szán az összehasonlításokra, de Baudelaire lényegéhez nem jutunk el – mi, tanítványok. Nem csoda, azt hiszem. Ady írja 1917-ben a Nyugatban – akinek némiképp szakmája volt megismerni, kibontani és érthető, követhető formában közönség elé teríteni a választott alanyt – a megismerhetetlen Baudelaire-ről:
"Megint olvastam Theophile Gautier prológusát a Baudelaire-versekhöz, nem tudom hányadikszor, s ma úgy vagyok, hogy minden Baudelaire-munkát ismerek, de Baudelairet nem. Mert Baudelaire ma is és úgy rejtelem, mint a Gautier írásában, mint műveiben, mint kortársainak följegyzéseiben, mint erőszakoskodó kitalálási hitünkben."
A Baudelaire-ből kinövő francia költészet (Verlaine – a lágyabb, Rimbaud – a karcosabb, a szürreálisnál is szürreálisabb Mallarmé) már valahonnan jön, valamerre tart, megtűzdelve fiszerelemmel, mester és tanítvány-szerelemmel, lövöldözéssel, őrülettel, végül fegyverkereskedelemmel. Jut alap, van mire helyezni: Baudelaire. Apollinaire később azt állítja, hogy minden Mallarméval kezdődik. Tehát Mallarmétól számítható az újkori költészet. Közben Mallarmé azt mondja, költészete Baudelaire egyenesági leszármazottja. A képletet talán az érintettek oldják meg: a modern költészet akkor kezdődik, amikor Mallarmé megismeri Baudelaire-t és megrészegül tőle.
Ugyanerről Hegedűs Géza: "Baudelaire megjelenésétől fogva más lett a költészet jellege nemcsak Franciaországban, hanem világszerte. Mindenfajta irodalmi modernségnek úgy volt a kezdete, hogy aggodalmas pontossággal ragaszkodott a legklasszikusabb, hagyományos versformákhoz. Általában vele kezdik a költői szimbolizmus indulását, ő azonban magát az amerikai Edgar Poe tiszteletteljes folytatójának vallotta."
Végül egy utolsó életrajzi adalék. Húszévesen világ körüli útra indul, sárga és fekete nőket ölel, színes nők az ölben – valljuk meg – intenzív ihletforrások. Iszik, és ópium. Hazaérve az örökségnek annyi. Mostohaapja gyámság alá helyezi, ne vehessen fel kölcsönöket, nehogy jobban eladósodjon. Olyan írókkal barátkozik, akik maguk sem vetik meg az alkoholt, a kábszereket. Egy Hotel Pimodan nevű szálloda ópiumterme a találkozóhelyük. Itt születik meg a modern költészet. Adytól olvashatunk a Pimodanról. Nagy, elkeseredett alkohol-esszé. Magyar Pimodán a címe. Most elmegyek, megnézem, mennyire Baudelaire.
