Onagy Zoltán

Az ötvenes évek csodagyereke – Sarkadi Imre

2011. április. 12. - 05:46

(1921. augusztus 13.–1961. április 12.)

Szerencsétlen napon, augusztus 13-án születik Sarkadi Imre.
Sarkadi gyógyszerészsegédként kezd 1941-ben, Debrecenben. 1943-tól 1944-ig nyomdász, és jogot hallgat a debreceni egyetemen. 1946-ban Budapestre költözik szerencsét próbálni a háború utáni katyvaszban. Újságírónak szegődik, rövidesen a Szabad Szó felelős szerkesztője. 1950-ben a Művelt Nép segédszerkesztője, 1954–1955-ben pedig már az Irodalmi Újság munkatársa. Jó kis tempó. 33-34 éves ekkor.
1955–1957 – dramaturg a Madách Színházban. Első írásait a Válasz és a Csillag közli. Kortársai szerint virtuskodó alkat, élete szakadatlan játék a halállal, az önpusztítással. Halála is így következik be.

"Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén, és máskor is megesett, hogy két kézzel kapaszkodva az ablakpárkányba, kifüggesztette magát többemeletnyi magasságban, majd visszahúzódzkodott, és nevetve kért még egy pohár pálinkát. Hát egy ízben így zuhant a halálos mélységbe egy nagyon sok emeletnyi ablakból.
Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan lehetetlenül viselkedő kamasz. Kopaszodó már kisdiák korában, gyerekképű családapaként is. Emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter - reggeli előtt megivott - rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni, a napközben részletekben lenyelt legalább még egy liter pálinka után éles elméjű publicisztikai cikkekben magyarázta a politikai és gazdasági helyzetet, máskor meg kábult fővel ült az írógép elé; ha szóltak hozzá, akadozott a nyelve, vagy éppen összefüggéstelen értelmetlenségeket válaszolt, miközben ujjai alatt kikerekedett egy novella, amely akár görög mitológiai tárgyú volt, akár a hazai parasztság napi helyzetéből következő tragédiát mesélt el, tökéletes formai kecsességgel, népi ízű, de gondosan választékos nyelven és izgalomkeltő érdekességgel nyomdakész remekmű volt, de az is megtörtént, hogy egy kocsmában délelőtt, baráti körben, néhány pohárka körtepálinka után valaki felvetette a kérdést, ki emlékszik valamelyik kortárs néhány évvel ezelőtt megjelent versére vagy novellájára, akkor Sarkadi váratlanul felpattant, két kezére állt, és lábaival a magasban kalimpálva, szó szerint elmondotta a réges-rég olvasott szöveget. És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma. A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal" – írja róla Hegedűs Géza.

Az Új Forrás néhány éve kiírt egy pályázatot a méltán és méltatlanul elfelejtett irodalmárokról. Beleillik. Pontosan.
Sarkadi az Oszlopos Simeonnal, az Elveszetett Paradicsommal már volt érettségi tétel. Ma nem az. A klasszikusnak számító Körhinta című film szövegéért Kossuth-díjat kap. Halála legenda, különös, érthetetlen. Egyszer végig kellene lapozni az Aczél-korszak Kossuth-díjas íróit. Hol vannak ma, mit csinálnak, hogyan végezték. Hol az életmű, mit művel. Hol az olvasó, mit művel a Kossuth-díjas életművel? Egyszer el kellene tűnődni azon, mit, mennyit érnek a kurzus-díjak.