Déri: Három év múlva senki nem emlékszik rám.
Déri János kapcsán az a kérdés, író-e, aki nem író. Író-e a szerkesztő? Tesz-e az irodalomhoz, aki nem irodalmár? "Az újságíró felelőssége nem az, amit mond, hanem az, ahogyan értik" – mondja valahol. Déri élete akár egy királydráma Shakespeare tollából – fekete-fehérben, Tavasz, esetleg Videoton televízión. Nem hercegfiúnak születik, él a felkínált lehetőséggel (fiatal mérnökként megnyeri a Riporter kerestetik versenyt 1975-ben), király lesz, meghal. Látványosan, színpadiasan, de emberi fájdalmakkal teli, és végérvényesen.
Megjelenése a képernyőn maga a megvilágosodás, hogy a televíziót lehet másképpen. Ezt úgy tessenek elképzelni, hogy hazamentünk Dérit nézni. Valóban. Fénykora huszonvége és harmincvége éveim közé esik, a szenvedélyes tévézés a régmúltban sem volt jellemző erre a korosztályra, ma sem az, a szenvedély alanyai nem villództak kéken, két lábuk volt, két karjuk + a nemükre jellemző kiegészítők.
„Valahogy minden jól állt neki”, mondja találóan Farkasházy a fél ország akkori megállapítását, még akkor is találóan, ha Farkasházy megnyilatkozásai némiképp lenyomják a kedélyt, az enyémet legalábbis.
Nézem a Déri-emlékkönyvet(?!), és megszólal két fontos figura Déri tágabb környezetéből, s olyasmiről beszélnek, amiről nemigen tudhattunk, amíg élt, teremtett, hatott. Mindketten halála előtt beszélgetnek Dérivel, mindketten komoly morális problémával küzdenek, miképpen kerüljék el a hullarablás önvádját. Egyikük Fodor János, aki mindig a kedvenceim közé tartozott, aki meglátogatja – a barátot –, és a halálos ágyon sziporkázóan érdekes riportot készít vele. A másik megrendítőbb, személyesebb és fájdalmasabb. Készítője Szegő András, a nyolcvanas évek televíziójának birkózó és ökölvívó szakértője, aki speciális zsibbasztó szakértéseivel totálisan leszoktatott arról, hogy nevezett sportágakkal töltsem időm a tévé előtt. Viszont a hozzáállása kihozza Déri mentalitásának valamennyi érvényes és szerethető szegmensét. A végső szembenézést, a lezárást, a hiányérzetet, a beteg ember elképesztő és megrendítő kiszolgáltatottságát.
Korábban az egész szakmát halomra sérti az állítással, hogy a legismertebb öt tévés személyiség egyike. Ma már látható, nem az öt, hanem a korszak egyetlen tévés személyisége. Ki maradt meg a nyolcvanas évekből? Ki jut eszünkbe, akit a kenyérharc, a televízió évenkénti újabb és újabb mélyrepülése nem tört össze, korábbi sikereit nem annullálta, nimbuszát a kereskedelmi televíziók nem pofozták szilánkosra?
Déri szerencsés volt. Ha ez nem mond ellent a kétségtelen ténynek, hogy a negyvenegy éves halott a legritkább esetben nevezhető szerencsésnek. Ő mégis annak mondható. Privatizálta tizennégy Kádár-év éledező televíziójának valamennyi fontos pillanatát, és meghalt. Övé maradt az Ez-Az, a Pocsék Áruk Fóruma, az Ablak, A Nulladik Típusú, és a többi. Azt hisszük, képes lett volna megküzdeni a szakma húsevő természetével. De csak azért hiszzük, mert szerettük. Fenntartás nélkül. Rózsa Péter, a kötet szerkesztője is ezt az álláspontot képviseli. Racionális, élvezhető, komikus képet fest a Déri-életrajz alá a világról, amelyben egy korosztály élni, dolgozni, boldogulni kényszerült.
Elképzelhetetlen időket éltünk. Bár persze minden „idők” elképzelhetetlenek egy következő korban. A mai is.
Déri János, Budapest, 1951. április 14. – Budapest, 1992. április 29., rádiós, televíziós műsorvezető, szerkesztő.
