Dukai Takách Judit
DUKAI TAKÁCS JUDITHOZ
Hogy a szelíden érző szép nemet
Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.
De hát csak erre vagynak-é teremtve
Azok, kik embert szülnek és nevelnek;
Kik életünknek gyönge bimbait
Dajkálva őrzik forró keblöken,
S véröknek édes nedviből itatják;
Kik szebb korunknak ékes napjain
Rózsás kötéllel kapcsolnak magokhoz
S lelkünket égi érzésben feresztik;
Kik ősz korunkban reszkető fejünket
Ismét ölökbe vészik s dajka-karral
Vezetnek éltünk véghatárihoz,
S ölelve tésznek a halál ölébe,
Míg ott is újra vélünk egyesülnek?
Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva,
S rendeltetésök szebb, mint a miénk!
De mint mehetnek nagy pályájokon
Bevont szemekkel s békós lábakon?
S kivánhatunk-e tőlök oly csudát,
Hogy céljainknak megfeleljenek,
És lelkeinkkel öszvezengjenek,
Ha őket a vak gyermekségbe zárjuk?
A míveletlen föld csak gazt terem:
A lélek is csak úgy emelkedik
A virtusokhoz égi szárnyakon,
Ha delphi isten önt sugárt belé,
Mely úgy kifejti lelkünk díszeit,
Mint éltető nap a virágkebelt.
Midőn csapongva ömledő dalod
Klavírod érző hangjain lebeg,
Midőn nyilazva repdez ajkidon
Az ihletett szív s nyilt ész lángigéje,
Mely szívet-elmét egyaránt hevít:
Akkor, barátném, akkor érezem,
Mit veszte a föld durva gyermeke,
Hogy a Teremtő legbecsesb alakját,
Kinek kezébe szívünk adva van,
Játéka, kénye rabjává alázta!
Te megboszúlva méltóságtokat
Kihágsz nemednek szűk korlátiból,
Melyekbe zárva tartja vad nemem;
Kihágsz, s merészen fényesb útra térsz,
Melyen csak a nagy férfinyomdokok
Vezetnek a szép tiltott táj felé;
Hol a vakító fénybe vont igazság,
Ámbár szemünket kápráztatja is,
De megmutatja a virtusnak útját,
Melly halhatatlan istenekhez int;
S hol a poesis nyájas istenei,
Szemünkhez illő földi öltözetben,
Enyelgve zárnak karjaik közé,
S a symboláknak hímes fátyolában
Öleltetik meg a nagyot s dicsőt,
S belénk mosolygják rózsás szájaikkal
Az égi szikrát s égi tiszta kényt.
Érzed hatalmas ihletésöket,
S hevült kebelt nyitsz szép sugalmaiknak,
S mint a kalitka zárát elhagyó
S ismét szabadban lengő fülmile
Örömre gerjed, s harsány csattogással
Repül az erdők zöld árnyékiba,
S üdvezli a rég óhajtott galyakról
A tarka völgyet s virradó eget:
Meglelkesedve s égi szárnyra kelve
Lengsz vígan Áon szent virúlatin,
Hol a teremtő Pindar díthyrambja
Harsogva zúg le Pindus ormain,
S a gyönge Sappho esdeklő dala
Nyögdelve reszket gyenge húrjain;
Hol új meg újabb szépségek csudáit
Bájolva látja repdező szemed,
Hol új meg újabb zengzetű melosz
Lángolva járja általlelkedet
S zengésbe hozza gyenge lantodat.
De, oh leányka! még itt nincs határ!
A képzelődés szép játékai,
Az érzemények édes ömledési
Szépítik ámbár boldogságodat,
De nem tehetnek boldoggá magok.
Kettősen érzed a jót és gonoszt,
S a sorsnak ádáz kényén függ nyugalmad.
Nézd a magasban fénylő bölcseséget,
Körülragyogva csillagnimbuszával
Az istenelmek békes sátorában,
Hová nem érhet semmi földi tőr!
Ott, ott tanuld meg a bölcsek nyugalmát
Ismérni, s győzni a föld szörnyeit,
Indúlatinknak pusztító dühét
És a szerencse játékit nevetni,
Használni élted szűk kerületét
S bátran letenni a halál kezébe.
Int a dicső táj. Járd zengő ajakkal.
Vezessen érző kebled istene.
Ölelje myrtus barna fürtidet.
Az égi Múzsák s Grátiák ölén
Álmodd el élted rózsaálmait,
S védjen Minerva pályád zajjain,
Mint Áriont a tenger istenei,
Midőn zenegve szállt a delfinen.
Berzsenyi Dániel, 1815
Egy csuda vidéki nő, aki az iskolákban megtanulja a háztartási munkák alapjait, ügyes háziasszony, szép kemenesalji birtok örökösnője. Tud főzni, zöldséget palántálni, tyúkot ültetni, mindent tud, ami falusi asszony legfontosabb feladata. Művelt is, Sopronban jár iskolába, megtanul németül, tud kicsit zongorázni, tud sok szép kézimunkát. Szóval, azért, mert verseket írt, első férje, Geöndötz Ferenc nem járt vele rosszul. Pedig a költőnő többnyire kereszt a párjának.
Berzsenyi Dániel feleségét Dukai Takách Zsuzsannának hívták, unokatestvére az első magyar költőnő, a magyar Szappho, ahogy a korszakban nevezték: Dukai Takách Judit. Dukán áll az a kúria, ami szerencsétlen módon Simonffy érdeklődési körébe került, beleszeretett, rendbe rakta, azután véres csaták és hivatalnoki-örökösi párbajok után elveszítette. Kíváncsi volnék Simonffy – a vonatkozó levélmegjegyzéseken túl – írt-e a kúria-kastély szelleméről, megjelenik-e valahol az életműben a szerelem, ami elsodorta Pestről, Kisorosziból, lekényszerítette Vas megyébe, vagy a veszteség akkoa, hogy nem szívesen gondolt rá.
Berzsenyi, ahogy később bevallja szomorkás versében, nem engedte Zsuzsanna asszonyt a betűk közelébe, a hagyománynak megfelelően analfabéta háziasszonyként tartotta,
"mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze" – edényként és eszközként. Így van ez.
A hagyomány szerint Berzsenyi nagytérmészetű, szerelmes férfiember volt. Miután beleunt Zsuzsanna asszonyba, miután Kölcsey kipofozta az irodalomból, megsértette, ledilettánsozta, gyengéd női karok közt kereste a békét. A máig tartó oral history szerint a környék lakosságának nagy százaléka kimutathatóan a Berzsenyi-örökség részese, a genetikai örökségé. Berzsenyi tizenkilenc Judit születésekor, mindent ismerő harmincnyolc, amikor Judit tizenkilenc. A legjobb felállás. 1817 nyarán jelenik meg Kölcsey ledorongoló recenziója, ettől kezdve Berzsenyi a boldogságot nem az irodalomban, és nem is az asszonynál keresi.
Schöpflinben általában nincs, de amikor Dukai Takách Juditról beszél, egyáltalán nincs benne áhítat, nemi elfogultság. Szemernyi sincs. Annak tartja, ami valójában lehetett. Schöplin szerint: "Egy darab abból a Biedermayer-levegőből, mely akkor, mint mindenütt, nálunk is betöltött mindent, amely körüllengte a falusi nemesi kúriák és a kisvárosi polgárházak félhomályos szobáit, kiárad még ma is sok úri házban még meglevő bútoraikból, női kézimunkáikból, képeikből, felcsendült a furcsa alakú klavírok nótáiból, ott van Kisfaludy Sándor regéiben, Csokonai dalaiban és valami kevés él belőle még Berzsenyi viharos ódáiban is. A bécsi kongresszus levegője ez, kedves, puha, olvatag, szentimentálisan érzéki, semmi sincs, ami igazabb volna édeskés hazugságánál, mert ízlés, egy kornak a leglelke szól belőle hozzánk. Ha látom a képet, biztosan tudom, hogy akit ábrázol, nem írhatott más stílusú verset, mint amilyet Takách Judit írt, ha tehetségesebb, jobbat írt volna, de akkor sem másfélét."
Az urak úgy szállnak Dukába a költőnő-különlegesség hírére, mint legyek a mézre, így születik a költőnő: "Alighogy kitudódott a nem is nagyon féltve őrzött titok, hogy Judit verseket ír, a Dunántúl írogató nemes urai elkezdtek érdeklődni iránta. Berzsenyi közeli rokona volt, terjesztette is a hírét. Döbrentei Gábor a fiatal Wesselényivel meglátogatta Dukán, Kazinczy, csak hírét hallva verseinek, felavatta költőnőnek. Persze ellátták bőven tanáccsal, tanítással, követendő példákkal és ő meg is fogadott mindent, oly hűségesen, hogy beleveszett még az a kicsi kis egyéniség is, ami volt benne."
Festetics Györgyöt úgy veri le Schöpflin, mint a vak a poharat: "Diadala tetőpontja volt, mikor a Dunántúl potentátja, Festetics György, akit kora úgy körülhízelgett, hogy még most is alig tudjuk tisztán meglátni derék, jószándékú, de szűk látókörű, mindenben csak a dilettantizmusig jutó alakját, – meghívta a híres keszthelyi helikoni ünnepekre. Áradozó verses dicshimnuszokat olvasott itt, lojalitástól és hízelgéstől csepegő frázisokkal, már ahogy ennek a különben kedves és nekünk nagyon tiszteletreméltó kornak utálatos szokása hozta magával."
És újra a költőnőről: "Egyéb nem is volt neki a költészet. Az élete dolga nem volt, az a nyugtalanság sem volt meg benne, amely akarva-akaratlan költővé teszi az embert, rátéteti vele egész életét egy színes álomképre, eltéveszti az élet magától adódó egyenes útjairól. Ahogy más lányok hímeznek vagy a zongorát nyaggatják, úgy írta ő a verseket."
Dukai Takách Judit vagy Dukai Takács Judit, költői nevén Malvina (Duka, 1795. augusztus 9. – Sopron, 1836. április 15.) magyar költőnő, Berzsenyi Dániel fent olvasható verscíméből vált ismertté a neve.
