Feltámadás

Ezt a fiatalembert is beengedte, holott tudta: a lánya a fejét venné ilyesmiért. A lelkére kötötte, hogy soha senkit be ne eresszen. De a lánya messze volt, s ha még gyakrabban jött volna… De így… „Azt eresztek be, akit jól esik” – gondolta az asszony, főképp így a hosszúra nyúló hétvége előtt, amikor mindenki elutazik vagy a családjával van, itt meg senki rá nem nyitja az ajtót.

Az utcán is mindig megállt, ha megszólították, aminek többnyire az lett a vége, hogy kezébe nyomtak egy csekket, vagy ott helyben pénzt kértek, és akkor egy kis aprót előkotort az erszényéből. Volt, hogy a nevét, telefonszámát, lakcímét kérdezték, vagy azt az elektromos címet, ami neki nincs. De jó volt helyette mindig a hagyományos lakcím is, addig nincs gond, gondolta az asszony, amíg ez elég, és nem kötelezik az embert az elektromosra. A minap a bolt előtt osztogattak valami csokitojásokat, nem a kindert, azt ismerte, de ezt is szét lehetett nyitni, és volt benne valami jókívánság. Neki az jutott, hogy sokáig fog élni. Megborzongott, ahogy elolvasta. Pedig csak egy cetli volt. Ahogy ment volna tovább, a nyuszifüles-ponponos lányka még elkérte gyorsan a címét, s ő engedelmesen be is diktálta.

Az ajtóban álló fiatalember sem látszott ellenszenvesnek, inkább ártatlan báránynak, a haja kicsit hosszabb volt ugyan a kelleténél, de nem az a huligánfajta, méregette az asszony, végül betessékelte a konyhába. Ott egy mozdulattal áttörölte az asztalt, leültek ketten, és fölébe hajoltak a kötegnyi papírnak. Rengeteg kérdés volt. Az asszony úgy sejtette, ezzel reggelig sem fognak végezni. Hozta a szemüvegét, és azt tudakolta, mégis honnan jött a kérdezőbiztos, miféle hivataltól? Esetleg a csokitojásosok? Vagy mi végre ez a sokminden, amit tudni akarnak? A fiatalember megnyugtatta, hogy semmiféle hivatal nincs a háttérben, a csokitojásosokat nem ismeri, még csak eladni sem akar semmit, ez csak statisztika, felmérés, ő is már túl lenne rajta szívesen, de hát ezért küldték… És kért még egy pohár vizet. Az asszony megszánta. Olyan nyúzott volt szegény gyerek, hogy étellel is megkínálta, de azt nem fogadta el.

Volt ott mindenféle kérdés, épp csak az életét nem kellett elmesélni. Mennyi a gáz- meg a villanyszámla, vesz-e ásványvizet vagy csapvizet iszik-e, van-e autója vagy tömegközlekedik, hányan vannak a családban, kik a szomszédai, tart-e állatokat, olvas-e, jár-e moziba… Az asszony az első pár oldalnál sokat kuncogott, aztán egyre fáradtabb lett, sokat kellett gondolkodnia, nem tudta mindenre rávágni a választ, meg aztán hiába mondogatta a kérdezőbiztos, hogy név nélkül persze, név nélkül megy ez, de restellt azért sokmindent még a fiatalember előtt is. Nem beszél ő ilyesmikről senkivel. Mindazonáltal a kérdezőbiztos igen jámborul várakozott, segített neki mindenben, együtt beszélték át, amiben az asszony bizonytalan volt. Aztán el is értek az utolsó kérdéshez, de itt csaknem kiesett a toll az asszony kezéből. „Hisz-e a feltámadásban?” – Akkor maga az egyik párttól jött – nézett föl a fiatalemberre, aki döbbenten hárította a feltételezést: szó sincs róla, hiszen már mondta, hogy csak statisztika…

Az asszony zavartan bámulta a papírlapot, a fiatalember közben udvariasan feszengett, valami vacsorára volt hivatalos, egyre gyakrabban tekintgetett az órára… „Mi lenne, ha itthagyná? – kérdezte az asszony – és visszajönne majd érte holnap… vagy valamikor?” Addig kitalálja, mit válaszoljon. A fiatalember először a fejét rázta, az lehetetlen, de aztán eltöprengett és végül kötélnek állt. Udvariasan elbúcsúzott, az asszonynak még a szíve is összeszorult egy kicsit, ahogy elment, aztán leroskadt a székre, és a gondolatok egymást űzték a fejében.

Amikor az ura meghalt, és végigcsinálta azt a sok szörnyű cécót, aztán végre a végére ért, minden pillanatban várta, hogy majd betoppan a férje, és elmeséli neki, micsoda bolond hetek voltak, és majd együtt sírnak meg nevetnek rajta, végül csak legyintgetnek. Aztán valahogy megszokta, hogy egyedül nézi a kedvenc műsorukat… Az is érthetetlen volt, amikor gyerekkorában a legjobb barátnője családját kibombázták, és nem volt kihez átmenni délutánonként almáspitét enni, mert a harmadik emelet helyén egy akkora lyuk tátongott, hogy a másik házat egy daruval bele lehetett volna emelni oda. Utána tanult meg saját maga almáspitét sütni. Aztán eszébe jutott a kutyájuk, a Kolbász, amelyik folyton átkódorgott a szomszéd vadász telkére és… Hát a vadász sincs már azóta, az igaz.

Éjjel nem tudott aludni, csak hánykolódott. A kérdőív járt az eszében, meg a fiatalember – mégsem hagyhatja cserben. Már a hajnal határán voltak, odakint kakas kukorékolt. Az asszony feltápászkodott, felkattintotta a kislámpát, odacsoszogott az asztalra készített kérdőívhez, és girbegurba betűível beírta az utolsó kérdéshez: „Igen”. Aztán megnyugodva odakészítette a papirosköteget a vitrinpolcra, ha visszajön érte a kérdezőbiztos, odaadhassa neki. Hadd legyen egy jó napja szegény gyereknek. De a fiatalember nem jelentkezett többé.